Ugrás a fő tartalomra

Miért jó rossz könyvekről írni?

Sziasztok!

Gondolom, észrevettétek már, hogy amikor egy hosszabb bejegyzést írok egy könyvről, általában nem vagyok jó véleménnyel róla, sőt... Akadtak ugyan olyan posztok is, ahol tényleg azt fejtettem ki, hogy miért tetszik, miért fantasztikus és miért ajánlom mindenkinek, de mégis csak a kellemetlen vélemények felé billen a mérleg.

Ennek az egyik oka feltehetően az, hogy az írással le tudom vezetni azt a feszültséget, amit a könyv okozott. Tehát, ha felidegesítem magamat egy pocsék vagy legalábbis túlértékelt könyvön, akkor nagy eséllyel fogok róla írni egy hosszabb cikket, hogy megóvjak másokat is a csalódástól, illetve, hogy akkora terjedelemben kifejthessem a véleményemet, amekkorában csak akarom. 

A másik ok pedig az, hogy szerintem ezerszer könnyebb egy alacsonyabb színvonalú alkotásról írni, mint egy fantasztikus, sokak által elismert, és valóban megfelelően értékelt könyvről. A legegyszerűbb pedig a fanatikusan körülrajongott, ám annál unalmasabb és rosszabb regényekről írni.

Gondoljunk csak bele, hogy milyen érzéseket hagy bennünk egy jó könyv: izgatottságot, örömet vagy éppen letargiát (attól függ, miről szól), kíváncsiságot, valamiféle elfojtott indulatot, kitörni készülő lelkesedést, és az utána maradt ürességet... Ezeket rettentő nehéz meghatározni, és azt, hogy miért is érezzük ezeket, még bonyolultabb. 

Egy kevésbé összeszedett, érdekes mű azonban puszta felháborodást, sértett csalódottságot és végső esetben komoly dühöt éleszt bennünk. Ezeket könnyebb megindokolni, szavakba ölteni, mert bár ugyanolyan komplikáltak, valamivel megfoghatóbbak érzések is.

Ezenkívül megemlíteném azt is, hogy az ember hajlamos arra, hogy túlzásba vigye a kritizálást, vagy legalábbis előnyben részesítse azt a dicséretekkel szemben. (Most természetesen  nem az építő jellegű kritikáról beszélünk, hanem a destruktívról) Én speciel folyamatosan kritizálok mindent, még akkor is, ha tudom, vajmi kevés közöm és jogom van hozzá főleg azokkal a képességekkel vagy inkább hiányosságokkal, amelyekkel én rendelkezem. 

Hát, tulajdonképpen ennyi lett volna a "cikk", bár ez messze áll egy erőteljes, filozofikus gondolatokkal teli bejegyzéstől, és nem is olyan igényes, de remélem azért elgondolkoztok majd ezen. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

SOROZATAJÁNLÓ: Csengetett, Mylord?

Sziasztok!
Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a Sherlock és a My mad fat diary után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.

Szűcs Vanda: Egy ikerpár titkos naplója 1-2.

Sziasztok!

A bejegyzések megírása mindig hosszú folyamat, ezt mindenki tudja. Még egy egyszerű, átlagos cikket is ki kell(ene) dolgozni, megszerkeszteni, átnézni és kijavítani, nemhogy egy nagyobb lélegzetvételű, nehéz posztot, egy olyat, mint amilyen ez is lesz. Hetek óta próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy végre letudhassam ezt a kritikát is, de csak most jutottam odáig, hogy le is írjam őket. Remélem, hogy teljesen érthető, megfelelő mértékben határozott és őszinte leszek majd.  Kezdjük hát bele a rettegett Egy ikerpár titkos naplója című könyvsorozat első két részének remélhetőleg átfogó kritikájába!