Ugrás a fő tartalomra

A költészet napja alkalmából

Sziasztok!

Ez ismét egy soron kívüli bejegyzés lesz, de úgy érzem illene írnom valamit a költészet napja alkalmából. Már kisebb koromban is nagyon szerettem a verseket, és egészen addig, amíg a gyermekkori magabiztosság oltalma alatt álltam, szívesen szavaltam, állítólag nem is rosszul. Később viszont már túl halk voltam, vagy nagyon ideges lettem, mikor versmondásra került a sor, és mivel azt mondták, nem lenne érdemes ezzel foglalkoznom, inkább fel is hagytam a különböző költemények tanulmányozásával. Nyolcadikban viszont a 20. század magyar költőiről kezdtünk tanulni, én pedig ismét szerelmes lettem a versekbe. Rögtön nagy kedvencemmé vált Ady és Tóth Árpád. Úgy döntöttem, hogy néhány kedvenc versemet megosztom veletek, hogy ilyen sajátos módon megünnepeljem ezt a napot. Jó olvasást!


1. Petőfi Sándor

Szeretném itthagyni...

Szeretném itthagyni a fényes világot,
Amelyen oly sok sötét foltot látok.
Szeretnék rengetegbe menni,
Ahol nem lenne senki, senki!
Ott hallgatnám a lombok suttogását,
Ott hallgatnám a patakok zugását
És a madárnak énekét,
S nézném a felhők vándorseregét,
Nézném a nap jöttét s lementét...
Mig végre magam is lemennék.

Hová lesz a kacaj

Hová lesz a kacaj,
Hová lesz a sohaj,
Ha hangja elenyész?
S hová lesz az ész,
Midőn már nem gondolkodik?
S a szeretet,
S a gyűlölet,
Ha a szívből kiköltözik?

Magány

Messze, messze a világ zajátul
E kis faluban,
Itt kivánok élni én ezentul
Csendben, boldogan.

Boldogan! mert haj a nagy világban
Boldog nem valék;
Üldözött az utcán és szobámban
A föld és az ég.

Nem volt biztos sem napom, sem éjem;
Vad hiúz-szemek
Támadásra, elfogásra készen
Egyre lestenek.

Összeszedtem végre sátorfámat,
S szépen megszökém,
S itt vagyok, hol a nap újra támad
Éltem bús egén.

Szent magány! hegyláncaid tetőin
Át nem látnak ők,
Szívtelen, rémarcu üldözőim
... A hitelezők.

2. Ady Endre

Szeretném, ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié

Álom álom helyett

Egy óriás jön messziről felém,
Gyilokkal, egyedül.
Kacagok: látlak, pilláimon
Éber manó-sereg ül.

Párnámba, érzem, kanócot lopott
Egy gonosz. Csitt: szelek
Rázzák a régi harangokat,
Sír valaki, remegek.

Ismét csönd. Jön már? Várom zsibbatag,
Nyögve, sírva hivom.
Most dalba fog a manó-sereg
S táncol a pilláimon.

Várok megint, egy nagy, sötét golyó
Gyulladt ki valahol.
Egy nagy szív lóg fényes üstökén
És zakatol, zakatol.

S valakit, aki talán sohse élt,
Látok most hirtelen.
Fekszik, mint én s az ágya felé
Csúszik a veszedelem.

Sikoltok: fény, megjött a kék Hajnal,
Szobámba bekacag
S szórja szomoru kacagással
Reám a kék sugarat.


Fekete Hold éjszakáján

(Száll, száll fekete Hold,
Barna felhők pirultan égnek
Hulltán egy csúf, kóbor legénynek.

Nagymessziről dörög.
És fekszem ott félig halottan.
Futottam, sírtam, összerogytam.

Élet? Bor? Asszonyok?
Aléltan hulltam sárga rögre.
Be jó itt, jó itt mindörökre.

Száll, száll fekete Hold.
Csitt, csitt, ma fölkelnek a holtak,
Dalolnak, dalolnak, dalolnak.)

Árnyékok kara:

Csirátlan csókok csillagos rendje,
Örvényes vágyak, nagy áldomások,
Ember-sors titka s kicsike tett:
Ez volt ő.
Alleluja, alleluja,
Nádas Ér partján született.

Asszonyok kara:

Aludj, aludj,
Aludj, te szegény,
Dalos, szomorú,
Gyönge, szomorú,
Csókos, szomorú,
Csúnya legény,
Barna legény,
Aludj, aludj.
Árnyékok kara:

Ím, jött Keletről, Nap fia szinte.
Táncos csillagok csalták Nyugatra.
Hagyjuk aludni. Megérkezett.
Bús útját,
Alleluja, alleluja,
Kínnal rakták ki asszony-kezek.

Egy asszony:

Hess, hess, árnyékok,
Fekete Hold, bujj.
Én teritem be
Barna hajammal
Az elesettet.
Üszkös lelkében
Én gyújtogattam.
Lankadt inába
Én küldtem mérget.
Fényes szemébe
Könnyet én loptam.
Barna sorsába
Én küldtem lángot.
Én szúrom a tőrt
Furcsa szivébe.

(Száll, száll fekete Hold.
Csitt, csitt, lent fölkeltek a holtak,
Dalolnak, dalolnak, dalolnak.

Friss hajnal kacagón
Hiába csókolja az arcom,
Verejtékesen alszom, alszom.

Árnyas asszonycsapat
Lesi az én álmatlan álmom
Kóválygva, hogy szivemre szálljon.

S őrzi a szivemet
E babonás, végetlen éjen
Egy rossz asszony ébren, kevélyen.)

Az én sírásom

Akit én siratok, ne sírjon
S aki temet, az sírt ne ásson:
Én vagyok a temető-király
S mindenható az én sirásom.

Ha én sírok, a nagy Élet sír,
Múlás, bukás, csőd, sóhaj, átok.
Az eleve-elrendelés zúg,
Ha én fájdalmasat kiáltok.

Akit szeretek, annak könnyet,
Fájdalmat tudok kölcsönadni.
S halálban is szép lesz, babéros,
Akit én fogok elsiratni.

3. Radnóti Miklós

Hajnal

Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.

A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúdoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.

Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,

nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:

halihó ha-hó ha-hó halihó!

Alkonyi elégia

Ó, alkonyoknak könnyü vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.

A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.

Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.

Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.

Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg a folyton készülő halál.

Estefelé

A zápor már
a kertfalon futott,
fiatal zápor volt:
pirulós!

Szoknyáját összekapta és
kék ég derült
a lábaszárán.

Majd csönd lett.
Az útja villogott
s a fákra esti kóc ült.

Két bokor játszott később
mocogva máriást,
lapjaik pattogtak
s fölhangzott nevetésök.

Ültem. Köröttem
leültek a rózsák
és rámszuszogtak.

Az égen két szerető
szíve röpült,
két késői
nyögdécselő galamb.

4. József Attila

Éjjel

Halkan hörög végsőt a lámpa
S a nagy halál apáca-lánya,
Sötét királylány jő szobámba.


Hideg szemét szemembe oltja,
Csöndet simít bús homlokomra,
Nem érzi, gödre mily goromba.


Nem kérdi, szürke-é a vágyam,
Nem nézi, mily kopott az ágyam,
Csak átölel a csöndbe lágyan.


Pompát csókol szűz gondolatra
És megcsókolja, bármi gyatra.
Rokkant gyereklelkem ringatja.


Sötét haja szobámra bomlik
S miken komorság, köd borong itt,
Most megszépülnek ócska holmik.


És én kibontanám a vérem,
Ha hívna atyjához fehéren:
Várlak, fiacskám, régen, régen.


Hiába várom, hangja nincsen,
Mely ama palotába intsen,
Hol rég csüggök titok-kilincsen.


Egy eszelős öreg motyog csak,
Az esső s mindenütt kopogtat:
Halottak vagytok, csúf halottak.

Tűnődő

Vihar

Mint gyerek a páncélos bogarat,
két ujjal megfogtam hóna alatt,
imígy morogván: Ez hát a vihar!...
S kapálódzott kis villámaival.

Eperfa

Öreg eperfa áll az út felén,
zömök, tömött, mint hős paraszti dajka.
Úrvezető vigyázz! a törzs kemény!
S óh koldus, nézd, mily lágy a gyümölcs rajta.

Keresztény

Kövér kazlak közt éhen sorvadok,
meg-megsimít a bú.
Fejem fölött csillagos ég ragyog,
mint töviskoszorú.
Kedvem ellen keresztény így vagyok,
míg nem lesz háború.

Írásjel

Ez mind csak játék. Ceruzával írom,
uraktól kapott pénzen vett papíron.
Még nem gépfegyver-züm-züm e betű.
Váj, mint a nyomor, csíp, mint a tetű.

5. Tóth Árpád

Miért?

Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.

Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!

Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...

S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."

Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!
Miért? balga, bús titok!


Olykor éjjel...
Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Kabátom összegyűrve lóg szögén,
A rózsa rajta hervadóra vált,
S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
Látom a rózsaáruló leányt:
A lámpák közt mily búsan oson át,
Apró teste mily zsenge s mily hajolt...
Látom álmos és szelíd mosolyát...
Szegénynek festett arca volt...

Csönd... vén poétám könyvét fölveszem,
Hová este dobtam, a szék alól,
S míg lankadtan lapozgat a kezem,
Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
Altatón, hűsen átölel...

Ősz

Kábultan füsttől s éji zajtól
A nedves karikákat néztem,
Miket a pohár talpa rajzol
A márványos, hűs asztalszélen.


Az utcára kék fény omolt ki,
Künn lucskos, setét kocsik álltak,
Ó, egy illatos, puha vállat
Oly jó lett volna megcsókolni...

Mentem... Magányos utcák vártak
És hervadt fák. Egy régi téren
Állt egy alak, vénhedt és fáradt;
Botjára dőlt; csendben kitértem.

Botja olyan volt, mint egy thyrsus,
Fekete szárát körülfonták
Aszú venyigék s lankadt rózsák.
És csendesen utánam indult.

A sarkon késő zene zengett,
Szomorúan s tétován megálltam.
Ő jött, a sok bús rózsa lengett,
S reszketve megfogta a vállam:

"Kedves fiam, vezess el engem
A lányomhoz, a városaljba...
Fütyölhetsz is... mért mennénk csendben?
Hisz Anni meghalt, úgyse hallja...

De lásd, kitudtam ám a módját:
Vén szilfaágból botot nyestem,
Rá ó venyigét s késő rózsát.
S most kimegyünk hozzá mi ketten.
Erős, édes, illatos élet
Hármas imáját elmormoljuk,
Botunk háromszor megsuhantjuk,
És Anni, meglásd, újra éled..."

S elindultunk a halk esőben,
Az út üres telkekre tért ki,
Nagy őszi éjben, őszi csöndben
Mentünk távol sírok felé mi.
Mentünk elalvó bús ütemmel
Megbolygatni egy csendes ágyat:
Egy ifjúember, aki fáradt
És egy megőrült öregember...

Ady Endrének

Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.
Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven,
S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden,
S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,
Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,
Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen...

Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz
Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből,
S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől
Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis,
Áldlak, mert csodát mívelsz... bénák s vakok között,
Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,
S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,
Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött...

Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik,
Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had
Üvölt vala... s ki szólt: Ha ki szivében fáradt,
Énhozzám jöjjön el, s lel megnyugasztalást itt...
Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan
Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt,
Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt
Furcsán kongott... s az éjben verseid mondogattam...

Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,
Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel,
S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível,
Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.
Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak,
Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem
Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,
Félénk apostola az én erős uramnak...

De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt

Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott,
És akit meg se láttak, bár választott magyar volt,
S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat:
Az ő fia vagyok, az ő vére és teste,
S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem,
S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este...

Vergődés

Ó, éj... csuklóm lelankad, és bénult ujjaimhoz
Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek.
Egykedvűn bámulom... egy perc... és nem merek
Tovább nézni e kézre, s a lámpa fénye kínoz.
Ó, hűsítsd, éji lágy lég, asztalra csüggedő főm!
Hadd higgyem: simogatva anyuska ül ma itten,
Kinek érintésétől halkan billent s szelíden
Fiatal térdei felé remegő bölcsőm...

Hiába. Kimegyek, s a párás parti kertet
Remegő térddel járom, s a nyúlt folyó-szalag
S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt
Torz óriássá puffad, s bús szimbólummá dermed:
Istenem, kik ezek? e szörnyü gyermekek,
Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják?
S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját,
Mik bizton elballagnak az örvények felett?...

S e rajban tóduló emlékek mit akarnak?
Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor:
"Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor
Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak..."
S gyermekvágyak búsítnak, sok régi, drága estém:
"Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok,
Maga az első padban üljön, ha prédikálok..."
...S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?...

Egy asszony kellene... ne lenne más, csak asszony,
Kinek csak víg enyelgés, ha fáradt homlokom
Kecses mellére hajlik, s tréfa, ha átfogom
Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;
Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene
Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít,
S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit,
Míg halkan felnevetnék... egy asszony kellene...

Ti szerettek verseket olvasni? Esetleg jobban szeretitek a prózai műfajokat? Mit gondoltok a fentebbi versekről? Nektek mik a kedvenc verseitek? Írjátok meg kommentben!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

A karácsonyról #7 Reszkessetek betörők! - avagy 5 karácsonyi film

Sziasztok!
Először is boldog karácsonyt szeretnék kívánni nektek! Remélem kellemesen telnek az ünnepek, hogy családi béke és otthonos melegség uralkodik mindenütt és hogy ha máskor nem is, a mai napon egy kicsit kikapcsolódhattok. Mint említettem az előző bejegyzésben, kissé elmaradtam az aktuális posztokkal, ezért elnézést szeretnék kérni, Ma az én kedvenc karácsonyi filmjeimről írnék, hátha sikerül még elcsípnetek egyet ezek közül.

SOROZATAJÁNLÓ: Csengetett, Mylord?

Sziasztok!
Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a Sherlock és a My mad fat diary után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.