Ugrás a fő tartalomra

Álom

Sziasztok!

Ezúttal egy rendhagyó bejegyzéssel érkeztem. Bár terveztem, hogy néhány írásomat majd közzéteszem a blogon, erre egyelőre nem került sor. Ennek az oka valószínűleg az, hogy nem szokásom elbeszéléseket, novellákat írni, verseket meg pláne, jobban szeretem az összefüggő történeteket (mindig ilyeneken dolgozom, de addig nem szeretném megmutatni a nagy nyilvánosságnak, amíg nincs kész, nincs átírva, rendesen átdolgozva, mert múltkor is belesültem. Ha érdekel valakit a leégésem: Enigma), így nincs is mit közölnöm veletek.

Ezt viszont muszáj volt megírnom, ugyanis ez eredetileg egy iskolai fogalmazás. Egy álmunkat kellett leírnunk, egy fura, különös álmot, amit nem nagyon tud az ember hová tenni. Nekem pedig akkor még friss volt az élmény, amit az alábbi okozott, így hát papírra vetettem. (Egy kicsit kiszíneztem, de a lényeg ugyanaz. Volt majális, tömeg, vattacukor, fiú, ölelés, a részletek viszont drámaibbak lettek.)

Szerintem egészen jól sikerült, bár nem vagyok elmondhatatlanul büszke rá. Ennek ellenére szeretném megosztani veletek, ahogy még néhány egyéb írásomat is a későbbiekben. Jó olvasást!


Egy váratlan ölelés

A Majális időpontját és helyszínét egy fehér plakát hirdette, amely határvonalként választotta el az utcai zajokat és a forgatag sokfajta hangját. Az elől felépített színpadon fiatal lányok táncoltak magával ragadó ritmusra, a nézőket szinte beszippantotta a csapat összehangolt mozdulatainak látványa, de bennem erős irtózatot váltott ki.
Beljebb mentem, a körülöttem mozgó embereket figyeltem. Többnyire megfáradt szülők és azok visongó gyerekei kóvályogtak a park területén. Hirtelen a vattacukrot áruló férfinél találtam magam, és nemsokára egy rózsaszín, ragacsos felhő tulajdonosa lettem, amelynek túlzott édességétől émelyegni kezdett a gyomrom.
Kifordultam a mögöttem már feltorlódó sorból, és egy szellősebb helyet kerestem magamnak. Valami okból megálltam, és körbenéztem. Mire újra magam elé vezettem a tekintetem, addigra a szó is belém fagyott a meglepettségtől. Az ujjaim szétnyíltak, és a vattacukor leesett a porba. Azt hiszem, remegtem.
Két fejjel lehetett nálam magasabb, a haja egészen világos volt. A karjai gyengéden, és mégis határozottan fonódtak körém. Egyszerre kellemes és zavaró érzés tört rám. Ki akartam szabadulni az öleléséből, ellökni magamtól, de a karjaim tehetetlenül lengtek a testem mellett. Talán a megdöbbenés bénított meg, talán a félelem.
Az állát a fejem búbján pihentette, ami nyomta a koponyámat, de képtelen voltam elforgatni a nyakamat. A szemeimmel a körülöttünk kavargó tömeget fürkésztem. A hangokat mintha egy csukott ajtón át hallottam volna, a színek pedig mind eltompultak. Úgy éreztem, egy üvegfal választ el minket a külvilágtól, és ez megrémített.
Nem voltam képes rendesen gondolkodni, a fejemben az értetlenség zavaró tudata uralkodott, és a trón két oldalán a félelem és a szabadulás vágya ült. Ő, bárki is legyen az, csak állt, szorosan tartott, és mélyeket lélegzett. A mellkasom akaratlanul is együtt emelkedett és süllyedt az övével.
Nem ismertem, de mégis úgy éreztem, volt az egészben valami személyes, valami mélyreható. Talán ez a bensőséges jelleg taszított annyira, kettőnk testi és lelki közelsége. Mégis jólesett, a szeretettség bizonytalan tudata megnyugtatott. Egy pillanatra elengedtem magam a karjaiban, de ekkor kibontakozott az ölelésből.
Nem tettem semmit ellene, de feleszméltem, és újra merev tartásba rendeztem a tagjaimat. Lassan, ruganyos léptekkel sétált el, míg én ott maradtam. Amint beolvadt a sokaságba, a színek visszanyerték eredeti élénkségüket, a hangok pedig olyannyira felerősödtek, hogy csak a fogaim összeszorításával tudtam megelőzni az általuk okozott fájdalmas szisszenést, amely kitörni készült belőlem. 
Lenéztem a földön heverő rózsaszínű csomóra, és megpróbáltam megszámolni a rajta mászó hangyákat, de a fekete rovarok annyian voltak, hogy képtelenség lett volna pontosan meghatározni a létszámukat. Különös ürességet éreztem magamban, a gondolataim egyszerűen megálltak. Ott ácsorogtam, földbegyökerezett lábakkal a tömeg között, jóval nagyobb területet birtokolva, mint amennyi járt volna nekem, de senki sem nézett rám.
A torkom összeszorult, a látásom pedig a sós könnyektől lett fátyolos, de én makacsul visszatartottam őket. Az emberekre való tekintettel nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak. Várakozón tekintettem körbe, magam sem tudva, mit szeretnék, aztán csalódottan néztem újra a földre. A vattacukor természetellenes fényes fekete színűre változott. Mintha csak ez vezérelt volna indulásra, lassú léptekkel kisétáltam a forgatagból. 

Mit gondoltok az írásomról? Tetszett? Nektek már volt hasonló álmotok? Írjátok meg kommentben!


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

A karácsonyról #7 Reszkessetek betörők! - avagy 5 karácsonyi film

Sziasztok!
Először is boldog karácsonyt szeretnék kívánni nektek! Remélem kellemesen telnek az ünnepek, hogy családi béke és otthonos melegség uralkodik mindenütt és hogy ha máskor nem is, a mai napon egy kicsit kikapcsolódhattok. Mint említettem az előző bejegyzésben, kissé elmaradtam az aktuális posztokkal, ezért elnézést szeretnék kérni, Ma az én kedvenc karácsonyi filmjeimről írnék, hátha sikerül még elcsípnetek egyet ezek közül.

SOROZATAJÁNLÓ: Csengetett, Mylord?

Sziasztok!
Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a Sherlock és a My mad fat diary után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.