Csodára várva

Sziasztok!

Ezúttal egy "novellámat" hoztam nektek, ami egy elég nehéz témáról szól. 

Karácsony előtt az iskolánkban volt egy novellaverseny, amelynek a témája a csoda volt. Az irodalomtanár javasolta, hogy adjak be én is valamit rá, mert szerinte érdemes volna prózai műfajokkal kísérleteznem. (Tekintve, hogy nem tudok verseket írni, én is így gondoltam.) Sokat töprengtem azon, hogy mit is írhatnék, de hiába. Sosem hittem a csodákban, sem a hétköznapiakban, sem pedig a nagyokban. Aztán rájöttem, hogy az is a témához kapcsolódik, ha a csoda nemlétéről írok. 

Nem írnám le a gondolatmenetemet, ami által kiötöltem ezt a történetet, de azt hiszem, ha elolvassátok, akkor meg fogjátok érteni. Előrebocsátom, hogy ez egyáltalán nem eredeti vagy különleges történet, viszont számomra ez is azt bizonyítja, hogy csodák márpedig nincsenek. Főleg, mert vannak személyes tapasztalatim ezzel kapcsolatban. 

Íme:

Akadnak olyan emberek, akik akkor is képesek nevetni, amikor éppen haldokolnak, és léteznek olyanok is, akik életük legszebb napját is borúlátásuktól elhomályosítva, csüggedten töltik. Jómagam minden kétséget kizáróan az utóbbi kategóriába tartozom végeláthatatlan pesszimizmusommal, míg az én utánozhatatlan nővérem az előbbi, kisebb létszámú csoportba. Amikor kilépek az egyszemélyes, szinte túlságosan steril szobából, olyan széles mosoly terül el az arcán, amilyet én talán még sosem produkáltam nem kevesebb, mint huszonhat év alatt.

Az én arcomon már napok óta ugyanolyan fásult, kimondottan aggasztó kifejezés ül. Képtelen vagyok megfeledkezni arról a tényről, hogy Nóra haldoklik. Olykor, szinte elenyésző alkalmakkal,  eltűnik, de csak azért, hogy utána, a kellemesebb, üdítő pillanatokban ismét előmerészkedjen, és befeketítse az azt megelőző perceket. Amikor egy éve diagnosztizálták nála a gyomorrákot, azt hittem, képes leszek vele megküzdeni, és hozzászokok majd a kegyetlen gondolathoz, hogy az én tündéri, vidám, törékeny nővérem idő előtt hal majd meg, de tévedtem. Ehhez nem lehet hozzászokni.

Leereszkedem az egyik műanyag székre a kórház zöldes árnyalatú folyosóján. Unottnak látszom, vagy inkább érzéketlennek? Nem tudom, de valójában egyik sem vagyok. Valami rendetlen, nehezen meghatározható érzés uralkodik bennem, amit próbálok minél jobban elrejteni a lelkem legmélyebb zugában. Nem akarom, hogy felszínre törjön. Nem akarom, hogy jelen legyen az életemben. (Mert nekem még van életem, van jövőm…)

Nézem az ide-oda csoszogó nővéreket, azokat a nőket és férfiakat, akiket nap, mint nap beteg emberek vesznek körül. Hogy képesek mégis mosolyogni? Látják, tapasztalják, hogy a rák még a legerősebb, legszívósabb szervezeteket is legyengíti, szétroncsolja, míg végül azok nem bírják tovább, és feladják a harcot, de ők itt vannak, arcukon elszánt lelkesedés, számomra ismeretlen hivatástudat tükröződik. Az ő lelkük nem fáj? Nem érzik úgy, hogy üresek, kimerültek? Nem válnak egy idő után érzéketlenné a halállal szemben?

Kérdéseim megválaszolatlanok maradnak, ugyanis néma, nyomasztó tűnődésemből a doktornő hangja könyörtelenül kiszakít. Először a fehér klumpáját látom meg, aztán az ugyanilyen színű nadrágját, a köpenyét, majd a szemüvege mögött élénk, okos szemét. Ajkai felfelé görbülnek, de nem mosolyog.

 – Katalin! – üdvözöl sajátos módon. Nem veszem a fáradtságot arra, hogy kijavítsam a tévedését a nevemmel kapcsolatban, már egy hónapja sem érdekelte a megjegyzésem. – Jó híreim vannak – jelenti ki.

A nővérem kigyógyult az utolsó stádiumú rákból? Ha nem, akkor bármit is akar közölni velem,  nem számít – jelentem ki a fejemben, de a világ összes pénzért sem mondanám ki hangosan.

Nóra legfrissebb leleteiről esik szó, és a doktornő úgy beleéli magát a magyarázásba, hogy észre sem veszi elsötétülő tekintetemet. Elég időt töltöttem ahhoz körülötte, hogy a rengeteg tudományos információ közül ki tudjam szűrni a lényeget. A vizsgálatok olyan mértékű javulást mutatnak, amely alapján a doktornő további hat hónapot jósol a nővéremnek.

Meg akarok könnyebbülni, beszívni a fertőtlenítőszertől szúrós, kórházi levegőt, és aztán lassan, megfontoltan kifújni, elképzelni, ahogy a szén-dioxiddal távozik belőlem minden kellemetlen érzés, de a bennem kavargó érzések gátat szabnak a folyamatnak. Még fél év szenvedés – gondolom magam elé meredve.

Lelki szemeim előtt megjelenik Nóra keskeny, besüppedt arca szokatlanul kicsúcsosodó állával és remegő, cserepes ajka. Hármunk közül ő a legszebb, még így is, fakó beteges bőrrel, sovány végtagokkal. Egyedül barna, csillogó szememben fedezhető fel némi élet. Mióta befeküdt, halovány, de cseppet sem mesterkélt mosolyt visel.

Sírni szeretnék, azt hiszem, attól jobban érezném magam, de mégsem engedek utat a könnyeimnek. Mégsem kezdhetek hangos, kifejező zokogásba itt, mindössze pár méterre a végsőkig bizakodó nővéremtől. Nóra mindig is optimista volt, de nem hittem volna, hogy most, ebben a helyzetben is képes tartani magát. Az elmúlt egy évben egyre többször állapítottam meg, hogy milyen csodálatos testvérem volt.

Azt mondják erős szervezete volt. Erről orvosi diploma híján nem nyilatkozhatok, de a megingathatatlan akaratáról akár regényt is írhatnék. Talpraesett, gyakorlatias lány volt, aki mindig elérte, amit akart. Ő volt… Legszívesebben megütném magam, amikor a felismerés belém csapódik. Múlt időben beszélek róla, mintha már nem lenne, holott itt alszik tőlem nem messze. Olyan mintha lemondtam volna róla, mikor még él, sőt, jobban érzi magát, mint az elmúlt hónapokban bármikor.Vajon mit szólna, ha tudná, hogy így gondolok rá? Úgy, hogy nincs, amikor nagyon is jelen van.

Még hat hónap – sóhajtom. Azt mondogatom magamnak, hogy az rengeteg idő. (Rengeteg idő a fájdalmakra, sírásra, szenvedésre.) Talán tovább javul az állapota. (Nem fog.) Erről eszembe jut, hogyan reagált a másik nővérem, Szilvi, amikor Nóra legutóbb jobban lett. „Nahát! Ez egy csoda!” Ő mindig is naiv volt, ahogy minden máshoz is, úgy a testvérünk betegségéhez is gyermeteg reményekkel fordult. Ellenben én tudom, hogy csodák nincsenek. A javulás Nórának és az orvosoknk köszönhető.

Mi van, ha mégis csoda történik? – Nem tudom, hogyan furakodik be ez a gondolat a többi közé, de odajutott, gyökeret vert, és virágozni kezdett. Mi van, ha Isten, a Sors, vagy tudom is én, hogy mi, meggyógyítja? Ha imádkoznék, az talán segítene rajta? Talán tehetek valamit érte… Míg énem egyik felében ilyen és ehhez hasonló lehetetlenségek forogtak, addig a realista felében csak ostoroztam magam. Kétségbeesett vagyok. Nevetséges. Egyenesen szánalmas. Az arcom torz grimaszba rándul, amikor megpróbálom visszafojtani a kitörni készülő hisztérikus nevetést.

Kisétálok a mosdóba, és elhatározom, hogy dolgom végeztével még benézek Nórához, elbúcsúzom, aztán hazamegyek. Hazamegyek abba a lakásba, ahol Nórával ketten laktunk egészen egy hónappal ezelőttig. Összeszorul a szívem, de nem veszek tudomást róla.

Amikor a víztől hűvös ujjaimmal végigsimítok az arcomon, megborzongok. A tükörben olyan valótlannak és illékonynak látszom, hogy úgy érzem, muszáj megérintenem magam, nehogy eltűnjek. Napok óta nem alszom. Csak forgolódom az ágyamban, és arra gondolok, hogy Nóra bármelyik pillanatban meghalhat. A szemeim alatt sötét karikák húzódnak, ezeket tanulmányozom, amikor elkapom saját tekintetemet. Az íriszem ugyanolyan árnyalatú, mint a nővéremé, de az enyémben feleannyi élet sincs, mint az övében. Az én arcom telt, egészségtől fényes a bőröm, az ajkaim nem olyanok vértelenek, mint a betegeké, mégsem görbülnek felfelé, a szemeim mégsem csillognak…

Ingerülten elfordulok a tükörtől. Látni sem bírom magam. Még az ajtófélfáig sem jutottam el, amikor hirtelen megszédülök. A falnak támaszkodom, és úgy érzem,  mintha tonnányi teher nehezedne rám. A vállaim megereszkednek, a fejemet láthatatlan súly húzza le, és erős légszomj tör rám. A gyomrom először liftezik, aztán tompa fájdalom mar belém. Nm tudom, meddig tart mindez, az időérzékemet teljesen elvesztem, aztán egyszer csak minden elmúlik.

Összeszedem magam, és hamarosan már Nóra ajtaja előtt állok, egyenes háttal, mintha mi sem történt volna. Nem tudom, mi történt, de feltett szándékom, hogy senkinek nem említem, és igyekszem minél hamarabb elfelejteni.

Az orvos éppen bent van Nóránál, hallom a hangját a csukott ajtón keresztül is. (Biztos rossz a szigetelés.) Már is az esti vizit folyik? Ahhoz még korán van, azt hiszem. Talán újabb vizsgálatokra viszik.Kopogok, aztán benyitok, mire a doktornő megpördül, és azonnal hozzám siet, folyamatos közelítésével kiszorít a kórteremből.

Most nem beszél feleslegesen, nem sorolja az orvosi szakkifejezéseket, tisztán, lényegre törően, világosan fogalmaz, és talán éppen ettől tűnik olyan kegyetlennek az egész. Hallgatom, de nem fogom fel. Nem akarom felfogni. Kifejezi a sajnálatát, részvétet nyilvánít… Úgy csinál, mintha számítana. Szótanul állok, meg sem bírok mozdulni. Szemeimet a félig nyitott ajtóra szögezem, amely mögött az orvos az imént tűnt el. Azt hiszem, most már sírhatok. (Ő már úgysem érzékeli.) Szabadjára engedem a könnyeimet, de most már nem jönnek.

 – Meghalt – motyogom a falnak. Képtelen vagyok többet mondani. A fejemet elöntik a fájdalmas gondolatok, átkozom magam a  naivitásomért, amiért egy percre is felmerült bennem, hogy túléli. Pedig már majdnem beletörődtem.

Reméltem, vártam, hogy történjen valami, még ha csak egy rövid ideig is, de elhittem, hogy meggyógyulhat. Hogy élhet még. Ő viszont halott, és most már tudom, hogy csodák nem léteznek. 

Tetszett nektek a fogalmazásom? Mit gondoltok a jól megírt, de sablonos történetekről? Nálatok a közhelyes téma kizárja azt, hogy élvezzetek egy könyvet? Mi a véleményetek a klisékről? Ti hisztek a csodákban? Írjátok meg kommentben!