Júlia levele Rómeóhoz, miután megtudta, hogy férjhez akarják kényszeríten

Sziasztok!

Ezúttal egy lehetetlenül nyálas, romantikus levelet írtam, ami szerintem katasztrofálisan sikerült, de az irodalomtanárom egy ötössel jutalmazta, úgyhogy lehet, hogy nem is olyan szörnyű.

Röhögni nem ér!

Drága Rómeóm, édes uram!

Mikor lehunyom a szemem, éppoly tisztán látom arcodnak lágy élét, fénylő tekinteted csillogását, büszkén futó vonásaid és ajkaid minden mozdulatát, mintha itt volnál mellettem, s szerelmed ölelésében nyugodnék. Amikor viszont kinyitom, csak a rút világ tárul elém, a kegyetlen, igazságtalan világ, amely elszakított tőled. Hiányod mardos, szúr, éget, lángoló pengeként hatol a belsőmbe. Lelkem minden rezdülése érted kiált, szívem minden dobbanásával utánad sóvárog, én pedig némán jajgatva, zúgó fejjel, tétlenül várakozom.

De jaj! Sürget az idő. Két nap múltán megtartatik a menyegző, melyen Párist hites férjemmé kell fogadnom, s hű feleségként idegen karjaiba kell omlanom. Minden gondolatommal viszolygok attól, hogy édes szavaidat más szájából halljam, hogy lelkem egy másik férfira bízzam, s hogy másé legyek. Mégis mi mást tehetnék? Hazatérésed komoly veszélyekkel járna, talán életeddel kéne megfizetned tetteidért, s úgy végképp Páris karjaiba dobnának. Azt már nem! Inkább a halál, mintsem hogy nélküled kelljen élnem, s a földi világot élveznem.

Mondd hát, mit tegyek? Fogadjam el az undok Párist, mert aki nem te vagy, az csak undok és rút lehet számomra, s teljesítsem apám parancsát? Áruljam el örök szerelmünket, gyalázzam meg a saját érzelmeimet, tépjem cafatokra a szívem, hogy engedelmes leányként helyesen cselekedhessek? Ezt mégsem tehetem, nem taposhatom szét szerelmünk csíráit. Akkor hát mit tegyek? Szegüljek ellen? Vegyem semmibe a kötelességem, hálátlanul forduljak el a családomtól s fussak férjemhez? Szökjek meg Veronából, hogy másutt végre találkozhassak veled? Rohanjak tehozzád Montovába? Legyek hű egyetlen Rómeómhoz, önmagamhoz és szerelmünkhöz, vagy viselkedjek nevemhez méltón, engedjek a kényszernek, s legyek Párisé?

Egész lényem tiltakozik a házasság ellen, ám atyám elhatározása szilárd, karja erős. Anyám és  a dadus is magamra hagyott. Egyedül maradtam, Rómeó, csak terád számíthatok, de oly soká láthatlak viszont! Találkozásunk olyan távoli, olyan messze van még, sajog a szívem, ha ere gondolok, megremeg a lelkem, és könnyek szöknek a szemembe. S ekkor lehunyom őket, hogy alakod újra felderengjen előttem.

Az idő kevés, szinte rohan, s félek, hogy magam mögött hagy minket. Mégis hiszem, szívemmel , lelkemmel hiszem, hogy látjuk még egymást, s akkor szerelmünk kiteljesedik majd, és egymáséi leszünk, örökkön örökké.

A te szerető Júliád

Tetszett az én kis irományom? Mit gondoltok a Rómeó és Júliáról? Gondolkodtatok már el azon, hogy mi lett volna, ha a sors nem dolgozik ellenük? És mit gondoltok a rengeteg feldolgozásról? Miért vált mára elcsépeltté ez a szerelmi történet? Írjátok meg kommentben!