Ugrás a fő tartalomra

Sophie Hannah - A monogramos gyilkosságok

Sziasztok!

Talán egy évvel ezelőtt történt meg velem, hogy egy eddig még nem olvasott Agatha Christie után kutakodtam (sajnos ilyenből több van, mint szeretném), amikor rábukkantam egy a szokottnál vastagabb, meglepően érdekes című kötetre. Ne kövezzetek meg, de először komolyan elhittem, hogy Christie ezidáig kiadatlan könyvéről van szó, be is pezsegtem egyből, aztán jött a keserű csalódás... Valaki Hercule Poirot-t tette meg főszereplőjévé, és ez a hír lelombozott. Most, hogy a könyvtárban ismételten szembetaláltam magam az ominózus könyvvel, gondoltam kiveszem, és elolvasom. 

Azt kell, hogy mondjam, a szokatlanul hosszú aktus után teljesen kielégítetlen maradtam. (Nem, nem kell furcsán nézni rám. Úgyis mindenki tudja, hogy dilis vagyok.) Nem vártam sokat a könyvtől, hiszen bárki, aki utánozni akarja Agatha Christie-t élből elbukik, főleg, ha az én véleményemet kérdezi. Senki, de tényleg senki nem érhet a nyomába. Nem azt mondom, hogy nem írtak az övéinél jobb, érdekesebb, mélyebb vagy egyszerűen csak izgalmasabb könyveket, de hogy bárki a nyomába érhetne a krimiknél... Erősen kétlem. Sajnos azonban az alacsony elvárások ellenére sem tudtam megelégedni a könyvvel, egyszerűen nem ütötte meg a mércét. Lássuk, hogy miért nem. 

Információk

Az íróról

Sophie Hannah 1971-ben született Manchesterben, Angliában, tanulmányait a Manchesteri Egyetemen folytatta. Több elismert könyv szerzője, köztük A monogramos gyilkosságok, a Holtpont, Kegyetlen és A másik fele él című műveké.

A könyvről

Eredeti cím: The Monogram Murders
Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás éve: 2014
Magyarul megjelent: ?
Fordította: Molnár Eszter
Oldalszám: 497 (köszönetnyilvánítás nélkül)
Ár: 3490 Ft
Moly értékelés: 63% (65 szavazat)

Fülszöveg:

"1929. február 7-én három holttestet találnak a Bloxham Szálló három emeletén. Két nő és egy férfi vesztette életét a luxushotelben, és mindhármuk szájában monogramos mandzsettagomb lapul. A Scotland Yard ifjú felügyelője, Edward Catchpool kapja meg az ügyet, amely korántsem ígérkezik könnyűnek. Nagy szerencséjére a szomszédjába költözött egy nagy bajszú, köpcös kis belga. Poirot szívesen segít az érthetetlen bűnügy felgöngyölítésében, amiben kulcsszerepet játszik egy cselédlány, egy lelkész özvegye és a negyedik mandzsettagomb.Sophie Hannah igazán nagy kihívást jelentő új esettel lepte meg a világ leghíresebb belgáját."

Idézetek:

"Hogyan is foghatnánk meg az élők a holtak kezét úgy, hogy ne kelljen attól félniük, valami őket is a halál felé húzza?"

A véleményem

A történet

Borzasztó nehéz elfogadni, hogy Poirot most már nem egyedül Agatha Christie könyveinek részese, hanem egy másik, kortárs műben is szerepel. Ez abszurd, hiszen ma a fanfiction-ök világát éljük, a legtöbb karakter úgy lép az egyik történetből a másikba, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, blogok ezrei dolgoznak fel híres embereket, helyszíneket, világokat, ikonikussá vált karaktereket, és ezek közül rengeteg a fantasztikus, pontos és részletgazdag leírás is. Példaként felhoznám, hogy Sherlock Holmes alakját nem egy könyvben szerepeltetik, és a sorozatos fanfiction-ök is hihetetlenek. (Fragmentary meg a többi.) 

Akkor mégis miért borzaszt el a gondolat, hogy Agatha Christie szerepét átvéve valaki más irányítsa Hercule Poirot-t? 

Fogalmam sincs, de annyi biztos, jogos az érzés. Fentebb már említettem, hogy nem is fáradtam azzal, hogy elhitessem magammal, képes még valaki egy olyan kaliberű Poirot történetet kreálni, mint Christie, egyszerűen csak elfogadtam a tényt, hogy valaki megpróbálkozott vele, és kíváncsian nekikezdtem az olvasásának.

OFF: Sajnálatos módon, muszáj lesz egyszer megvennem a könyvet, ugyanis Christie-gyűjteményt szeretnék (csakhogy az unokáim majd jó pénzért eladhassák majd a kincset érő drágaságaimat.), és úgy érzem, ahhoz, hogy ez teljes legyen nem csak egy egész élet, pénz és kitartás szükséges, de egy ilyen könyv megvétele is. 

Már az eleje sem tetszett. A stílus egyáltalán nem hasonlított Christie-jére, de ezen még túl tudtam lépni. Nem kell mindenféleképpen majmolni őt, ez egy másik szerző könyve más korból, oké. Felemelt kézzel hátráltam néhány lépést, nehogy kötekedőnek gondoljanak. (Az vagyok, de ez részletkérdés.) 

A következő dolog, ami szemet szúrt, az a karakteridegenség, de erről egy kicsit később, ha lehet. A karakterek pontban részletesen kifejtem majd, mire gondolok.

Továbbá az is bosszantott, hogy E/1-ben íródott a könyv, miközben Poirot szemszögét olyan nyakatekert módon oldotta meg az író, hogy legszívesebben földhöz csaptam volna a kötet. (Könyvtári,  úgyhogy inkább nem.) Amikor Poirot magánakcióiról volt szó E/3-ban olvashattuk a történéseket, de  valójában azt is Catchpool elbeszélésében közvetítették, úgy, mintha Poirot már előzőleg elmesélte volna neki az eseményeket. 

Maga az alapötlet viszont jó, ezt nem tagadhatom. Kár, hogy a felénél már hihetetlenül unalmas volt az egész. Amit Agatha Christie a maga tömör, lényegre törő stílusában ezernyi csavarral és érdekességgel 200-300 oldalban megoldott, azt mi majdnem 500 elnyújtott, eseménytelen oldalon át olvashattuk el. 

A vége pedig... Nem akarok lekezelő lenni, főleg, mert - nem győzöm hangsúlyozni - egy Christie-szerű krimit szörnyen nehéz lehet összehozni, ha egyáltalán lehet. Ennek ellenére a végét sikerült olyan mértékben elrontania a szerzőnek, hogy én már csak fogtam a fejemet, és vártam, hogy becsukhassam a könyvet, majd sírhassak egy jót kínomban. Hogy volt-e fordulat? Volt. Méghozzá egy tökéletesen értelmetlen 360°-os fordulat, ami maximum egy célt szolgálhatott: plusz száz oldalt a könyvben. A megoldás túlkomplikált, erőltetett és felesleges volt. 

Illetve az még nagyon fontos, hogy a könyv felépítése egyáltalán nem hasonlított Christie Poirot történeteihez. Mi Catchpool nyomozását követhettük végig, amibe Poirot a saját akarata szerint hol beleszólt, hol nem, miközben körülbelül semmi sem történt. Ha egy eredeti Agatha Christie könyvben lettünk volna, akkor a főbb szemtanúkat hallgathattuk volna meg, amint mesélnek Poirot-nak az áldozatokhoz fűződő viszonyukról, a gyilkosságról való hozzáállásukról, illetve elmondták volna az alibijüket is. Ebben a történetben sajnos minden karakter ugyanúgy látta a dolgokat, és Poirot sem ragaszkodott ahhoz, hogy egyenként végighallgassa az ügye fontosabb szereplőit, ami nem éppen jellemző rá.

A karakterek

Tudom, hogy mindenki azon izgul, hogy vajon mennyire sikerült Hannah-nak (Csak én vettem észre, hogy mindkettejük neve két női névből áll? Már megint egy remek megfigyelés. Mondanám, hogy igazi Sherlock vagyok, de ez egy kicsit furán jönne ki egy Poirot-ról szóló bejegyzésben, szóval... Igen, megint eltértem a lényegtől.)  eltalálnia Poirot karakterét, de mivel ezt egészen hosszan szeretném kifejteni, először is a többiekről beszélnék. (Ilyenkor örülök, hogy nem tudjátok a címemet!)

Edward Catchpool tulajdonképpen a főszereplő, egy kezdő detektív a Scotland Yardnál, aki történetesen éppen egy lakást bérel Poirot-val. (Micsoda véletlen! Ilyet még sosem láttunk...) Hogy mit gondolok róla? Hogy remélem, ma sehol nincsenek olyan ügyefogyott, lassú felfogású rendőrök, mint amilyen ő. Azt hiszitek, hogy Japp volt a rossz felügyelő a folytonos okoskodásával és a logikátlan következtetéseivel? Hah! Akkor olvassátok el ezt a könyvet, és rájöttök, hogy Japp valójában egy zseni volt. Catchpool igazi nyámnyila alak, aki mindig rosszat kérdez, és még a tetthelyre is ódzkodik bemenni. Gratulálok, igazi mintazsaru! 

Oké, joggal gondolhatjátok, hogy Hastings sem volt egy kiköpött géniusz, és igazatok is van. Csakhogy Hastings nem is egy feltörekvő nyomozó volt, hanem... hm, egy leszerelt katona, illetve egy dél-amerikai farm tulajdonosa. Senki nem várhatja el szegény, öreg Hastings-től, hogy csak feleannyira is zseniális legyen, mint öreg barátja, a híres detektív, a mi kis belgánk, Poirot (mástól sem). Annyit viszont elvárna az ember, hogy Catchpool valami hasznosat tegyen vagy tudom is én, gondolkodjon.

Egy másik kulcsfontosságú szereplő a titokzatos Jennie, akinek sikerült igazán mély benyomást tennie a mi kis belgánkra. (Nem kell aggódni, a romantika szerencsére nem az ő műfaja.) Ezenkívül megemlítendő még Nancy Ducane, Margaret Ernst és Fee Spring is, akik általában segítettek a nyomozás során. Ennek ellenére egyikőjüknek sem sikerült elnyernie a szimpátiámat. (Christie regényeiben még a gyilkost is kedveltem. Ez van.) 

És térjünk rá a lényegre. A legnagyobb kétségeim nem afelől voltak, hogy Hannah nem fog tudni olyan remek, csavaros gyilkosságot kieszelni, mint nagybecsű Christie-nk, hiszen rengeteg krimi született régebben és születik manapság is, amelyekben közt biztos, hogy nem egy van, ami jobb, mint a krimi koronázatlan királynőjének egy-egy műve. (Fáj kimondani, de így van.) Az más kérdés, hogy még azok szintjét sem sikerült megütnie az én véleményem szerint. Amiatt igazán aggódtam, az az volt, hogy Poirot nem lesz Poirot. Ezek azok a pillanatok, amikor utálom, hogy mindig igazam van, és hogy a legtöbb aggodalmam valóra válik. 

OFF: Észerevettétek, hogy Sophie Hannah-nak SH a monogramja? SH, mint Sherlock Holmes. Ez gyanús... Oké, befejeztem a hülyeségeimet. 

Pontosan így nézne ki Poirot, ha tudná, mit műveltek
szegénykémmel.
Mit tudunk Hercule Poirot-ról? Köpcös, bajszos alak, mindig makulátlan öltözékben. A feje szabályos tojásdad alakú, a haja fekete, a szemei zöldesen csillognak. Rettenetesen hiú, szereti a hasát, és ha evésről van szó, nem törődik az egészségével. Szereti a rendet, a szimmetriát, a szürke kis agysejtjeire támaszkodik, amik sosem hagyják cserben. Az igazságérzete egészen rendkívüli, létfontosságúnak tarja, hogy a gyilkosok megbűnhődjenek, de nem tartja különösebben elítélendőnek a hazugságot vagy az ilyesféle kisebb-nagyobb kihágásokat. Többnyire kifogástalan úriember, kicsit teátrális, de tiszteli az eredetiséget, könnyedén át lát az embereken a pszichológiának köszönhetően. Ragaszkodik a szokásaihoz, nem szereti a sietséget (kivéve, ha a helyzet azt kívánja), és igazi forrócsoki rajongó. És természetesen utálja, ha valaki franciának nézi.

A Hannah által teremt karakternek ugyanúgy Hercule Poirot a neve, ugyanúgy néz ki, és ugyanakkora szaktekintélynek örvend, mint Christie híres hőse, mégsem ugyanarról a személyről beszélünk. Akit A monogramos gyilkosságokban láthattunk, az egy felfuvalkodott, lekezelő különc, akit még véletlenül sem tudnék megkedvelni. Az írónak még a legalapvetőbb dolgokban is sikerült eltérnie a megszokottól, ami normál esetben nem volna rossz, de így, hogy egy ilyen karaktert változtatott meg, igencsak kellemetlen. Például, hogy egyszerű, spoliermentes eltéréssel hozakodjak elő, Poirot nagyon ritkán kávézik, nem is illene hozzá, hiszen édesszájú, ahogy azt egy belgától elvárná az ember (sztereotípia)

Ő is ráncolja a homlokát értetlenségében.
Poirot lenézően, durván, sőt, egyenesen kegyetlenül bánt néhány szereplővel, és ez az érzéketlenség egyáltalán nem illik hozzá. Rengetegszer fordult már elő, hogy hazudtak neki, sőt, tulajdonképpen folyton ezt teszik, de mégsem ordibált velük, nem szidalmazta őket. Megmerem kockáztatni, hogy az eredeti művekben feleannyira sem viselkedett olyan durván, mint ebben a könyvben az ártatlanokkal. Arrogáns volt, folyton kioktatta Catchpoolt, és nem úgy, mint Hastingset, nem olyan játékosan és kedvesen, azzal az elnéző mosollyal az arcán, még csak nem is olyan módon, mint amikor Japp főfelügyelő előtt fényt derít az igazságra, nem. Catchpoolra valamilyen szinten a tanítványaként kezelte, mégis folyton lehordta, és kritizálta. Nem azt mondom, hogy a nyomozó nem érdemelte meg, mert igenis ráfért, hogy helyretegyék, de Poirot nem ilyen módszerekkel, nem ilyen hangnemben tette volna meg ezt.

És volt még egy apróság, ami nem hagyott nyugodni. Tudjuk, hogy Poirot néha használ francia kifejezéseket, hiszen mégis csak belga, de azért az már egy kicsit túlzás, hogy minden egyes jelentében folyamatosan rövidebb-hosszabb mondatokkal dobálózik franciául. Poirot nagyon szépen beszélte az angolt, tisztában volt a szólásokkal, kifejezésekkel, nem egyszer angol művekből idézett. Ezenkívül ha már Poirot néhány feltevését az angol nyelvtanra és mások beszédére alapozza, ahogy ezt meg is tette ebben a könyvben, elvárná az ember, hogy ne legyen minden második mondatában valami francia, vagy különben nem adnék hitelt a szavainak. (Ami egyébként Poirot esetében elég rossz döntés, de mindenki maga dönti el, hogy fejjel megy-e a falnak vagy sem.)

Összességében véve nem csak, hogy csalódtam benne, de alaposan meg is utáltam ezt a könyvet. Alig várom már, hogy valami igazán érdekes, valódi Poirot olvassak, ami nem hemzseg a hülyeségektől.

Kinek ajánlom?
- senkinek
- aki nem Christie-rajongó
- aki nem figyel arra, hogy jó-e a rejtély vagy sem
- aki nem ismeri Hercule Poirot
- aki egy középszerű krimi szeretne olvasni

Ti olvastátok A monogramos gyilkosságokat? Mit gondoltok róla? Szerintetek Poirot mennyire lett jól ábrázolva? Mi a véleményetek a fanfiction-ökről? Szerintetek az ilyen történeteket megéri könyvben kiadatni? Írjátok meg kommentben!

Köszönöm a figyelmet!


Megjegyzések

  1. Szia!

    Maximálisan egyet tudok érteni, minden szavad tükrözi az én véleményemet is, szóval nincs ezen mit ragozni, csak ismételni tudnálak. Pedig annyira jól meg lehetett volna írni, de az egészből az sütött, hogy Sophie Hannah sajnos nem tanulmányozta eleget az AC-krimiket és Poirot személyiségét... Nemcsakhogy Christie színvonalát nem ütötte meg, mert azt tényleg lehetetlen, de még a saját könyveihez képest is borzasztóan gyengén teljesített. Remélem, letett arról, hogy írjon még hasonló fanficeket...
    Jól összefoglaltad a könyvez, a random "felfedezéseidet" pedig imádtam. :D

    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Van egy rossz hírem: pont, hogy újabb Poirot-könyvön dolgozik. Épp a minap olvastam róla egy cikket, és már terveztem, hogy írok erről egy kisebb bejegyzést...
      Köszönöm a kommentedet, és örülök, hogy tetszettek az enyhén aberrált megjegyzéseim :D

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok! Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

Sorozatajánló - My mad fat diary

Sziasztok! A mostani sorozatajánlót csak az első évad alapján írom meg, és nem csak azért, mert még nem tudtam végignézni (lehasználtam az adatforgalmat mindenhol a házban), hanem azért is, mert maximálisan biztos vagyok abban, hogy a következő két évadot is imádni fogom. 

Fandom, ship, canon avagy legyünk fangirlök együtt!

Sziasztok! Kriszti vagyok, 17 éves és fangirl. Legalábbis félállásban biztosan. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi tesz valakit fangirlé és az is kérdéses, hogy mitől lesz valaki könyvmoly. Tulajdonképpen annyira szubjektív minden ilyesmi, hogy inkább kívülállónak tekintem magam, meg amúgy is: miért kéne mindent és mindenkit kategorizálni? Az viszont igaz, hogy néha nem árt, ha egy kicsit elrendezzük magunkban a dolgokat. Mielőtt még abba a hibába esnétek,  hogy netán egy kedves kis oktató jellegű bejegyzéssel érkeztem, figyelmeztetek mindenkit: ez a poszt elsősorban arról szól, hogy mit gondolok én azokról a dolgokról, amik egy fandomban teljesen természetesek és/vagy amikről folyton megy a vita. Essünk is neki, mert ez egy hosszú-hosszú bejegyzés lesz! Lényeges megemlíteni, hogy a következő kifejezések többnyire a fanfictionökre jellemzőek, de sokszor használatosak azok körében is, akik például nem írnak vagy olvasnak ilyet, csak szeretnek egy-egy sorozatot/könyvet st