Ugrás a fő tartalomra

A karácsonyról #2 Téli osztálydekoráció, karácsonyi DIY

Sziasztok!

Az előző bejegyzésemben (amelyet ITT elolvashattok) már beharangoztam a mai posztot (is), de egyelőre még nem beszéltem arról, hogy miről is lesz szó. (Nem mintha nem lenne egyértelmű a címből, de hát ki tudja, milyen meglepetéseket tartogatok, ugye?) Tulajdonképpen egyáltalán semmi különlegeset nem terveztem, csak néhány, szerintem egyszerű DIY ötletet hoztam, illetve beszélek egy kicsit arról, hogy mit gondolok a manapság olyan divatos osztálydekorációról.


Először kezdem a rizsával, hogy mire igazán kifáradtok, lehessen egy kicsit lazulni képnézegetés közben. Tehát: Manapság az individualizmus az egyik legfőbb cél. A tévében, a rádióban, a könyvekben, az interneten, de még egyes könyvekben is csak egy dolgot szajkóznak nekünk: Légy önmagad! Fogadd el magad úgy, ahogy vagy, és boldog leszel! (De előtte változz meg, hogy idomulhass a tömeghez!) Szerintem a világ hihetetlenül képmutató. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Példákat könnyű hozni, elég ha megnézzük azt, hogy a keresztények hogy elítélték a paráználkodást, a papok mennyit prédikáltak ez ellen, és mégis hányszor világiasodott el az egyház? Vagy a franciaknál, ahonnan a híres hármas jelszó származik (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség) és az angoloknál, ahol már mikor elkezdődött a polgári állam kialakulása, és az emberek a szabadságjogokkal rendelkeztek, mégis mikor váltak a nők is egyenlővé? És az USA-ban, ami sosem volt királyság, sosem volt feudális, mégis mikor szabadították fel a rabszolgákat? És a második világháború, ami az antiszemitizmus leggusztustalanabb, legvéresebb megnyilvánulása volt? Gondoljatok bele, még száz év sem választ el minket tőle! És ma, a felvilágosult, toleráns világban hányféle, hányfajta embert ítélünk el, hurcolunk meg még mindig az emberi korlátoltság miatt? Hány háború zajlik éppen ebben a percben is? Mégis, ha a sötét középkorra gondolunk, fintorgunk egyet, és kijelentjük, hogy hol van már az a bigott kegyetlenség, hiszen ez már a 21. század! A modern korban, amikor mindenki olyan civilizált, amikor a kultúra virágzik (mert máskor nem, ugye?), tőlük semmi sem áll messzebb, mint az a barbár harc, amit az őseink műveltek. Ugye érzitek, hogy ez milyen felháborító? Lehet, hogy én most itt, 17 évesen lesarkosítva adom elő, de eddigi tapasztalataim alapján néha az egyetlen járható út az emberekhez az a nyers durvaság, természetesen bizonyos határokon belül.

Kissé azonban elragadtattam magam, és el is tértem a tárgytól. Elvégre mégis mi köze van a karácsonyhoz ahhoz, hogy milyen az ember, milyen a világ? Nem sok. Vagy éppen, hogy rengeteg. Nézőpont kérdése. A gép előtt sokáig ültem, és gondolkodtam azon, hogy benne hagyjam-e ezt a részletet a bejegyzésben, és végül úgy döntöttem, hogy igen, megmarad, mert nem vagyok hajlandó a véleményemet véka alá rejteni.

Az individualizmusra visszakanyarodva... Arra akartam eredetileg kilyukadni, hogy manapság bár mindenki azt mondja, hogy az eredetiség, a kisugárzás számít, mindannyian tudjuk, hogy nem. Mindig lesz, akinek meg kell felelned, és talán sosem leszel elégedett önmagaddal. Ez a kettősség vezet oda, hogy nemcsak a kamaszok, hanem sokszor a felnőttek sem tudják, hogy kik ők, és örökké azon fognak fáradozni, hogy megtalálják a valódi énjüket, miközben kifutnak az időből, és... nem tudom, mi történik ilyenkor, de nem hiszem, hogy az örökös elveszettség bármiféle módon is hasznos lehetne. (Még művészeti szempontból sem.)

Manapság tehát mindenki arra panaszkodik, hogy a társadalom nem engedi kibontakozni az egyént, hogy a közösség elnyomja az individuumot. Lehet, hogy így van, de szerintem rengeteg lehetősége van az embernek arra, hogy megtegye azokat a lépéseket, amelyek önmaga megismeréséhez szükségesek. Sok országban már az oktatási rendszert is aszerint formálják, hogy a diákok megtalálhassák azt az elfoglaltságot, amiben jók, és sikeresek lehessenek ezen a területen, az interneten különböző zenei, öltözködési stílusok mellett kampányolnak az emberek, és egyre népszerűbb a blogolás is, ami bár széles tömegekhez szól, mégis nagyon személyes. 

A magyar oktatásról már írtam korábban is. (ITT olvashatjátok el) Nem szeretnék most mélyebben belemenni abba, mit is gondolok róla, mert már így is sokat fecsegtem. A lényeg az, hogy a magyar oktatás kevésbé rugalmas, ha az egyéni képességekről van szó, mint mondjuk az USA. Ennek ellenére úgy tartjuk, hogy az iskola, ahol négy, hat, nyolc vagy tizenkét évet töltesz, tulajdonképpen a tied is, a tanáré is, ezért figyelned kell rá, vigyáznod a bútorok épségére és rendet is kell tartanod. Ha viszont felelős vagy azért, hogy minden csillogjon-villogjon, akkor miért ne díszíthetnéd ki a termeket? 

Az osztálydekoráció valamilyen módon azt segíti, hogy a diákok úgy formálhassák a környezetüket, ahogy ők szeretnék, kreatívan, együtt. Talán nem tűnik ki egy-egy plakátból vagy a sarokban gubbasztó növényből, hogy igen, Pistike ügyesen rajzol és Janka szépen énekel, de az osztály minden tagja beleadhat valamit ebbe, valami személyeset, amitől a termek nem unalmas, közömbös cellák lesznek. Ezenkívül közösségépítő hatása is van a dolognak, elvégre együtt bosszankodni a kötelezettségeken mindig szorosabbá teszi a köteléket két ember között. Az már más kérdés, hogy sokan nem így fogják fel ezt, de ezt a témát megint csak nem szeretném hosszabban kifejteni.

A mi iskolánkban minden rendszertelenül működik, ami szerintem hatalmas hiba. Az utóbbi hónapokban kezdtem csupán azon dolgozni, hogy szórakoztatóbbá váljon iskolába járni. A legnagyobb eredmény, amit eddig elértem az, hogy az iskolaújságot szerkeszteni kezdtük, és lehetőség van a kinyomtatására is. Az osztálydekoráció elméletileg évszakonként lecserélendő, és amikor kilencedikes voltam, ilyenkor versenyeket is indítottak. Ősszel megújították ezt a hagyományt, és érdekes módon, nyertünk. Büszke vagyok magunkra, mert az utolsó utáni pillanatokban készítettük el a díszek túlnyomó többségét. Télre nem hirdettek ilyen versenyt, de én és egy barátom, aki szintén fontosnak tartja, hogy osztályunk jól teljesítsen, már sokat gondolkodtunk azon, mit kéne csinálni télre. 

Néztünk párforintos díszeket, mert sajnos a diákok pénztárcájából nemigen lehet gazdálkodni, az osztálypénz pedig elúszott a szalagavató miatt. Bár én nem vagyok különösebben kreatív vagy ügyes, arra gondoltam, hogy utánanézek egy-két DIY ötletnek, hátha akad olyan, ami gyorsan, könnyen és legfőképp olcsón előállítható, és még jól is néz ki. Miután pedig eldöntöttem, hogy karácsonyi cikksorozatot indítok a blogon, rájöttem, hogy a hosszas böngészés után megtalált képeket megosztom veletek is, hátha nektek is kedvetek támad hozzá. 

És most pihenjetek egy kicsit, innentől kezdve kevés lesz a szöveg: 











Ezt mondjuk nem osztálydekorációnak, de szerintem kreatív is,
jópofa is :)







Köszönöm szépen, hogy türelemmel kivártátok, míg elértem a témához! Nálatok van osztálydekorációs verseny? Milyen ötleteitek vannak? Mit gondoltok erről? Véleményeiteket, gondolataitokat, észrevételeiteket írjátok meg kommentben!
Üdv: Kriszti :) 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

SOROZATAJÁNLÓ: Csengetett, Mylord?

Sziasztok!
Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a Sherlock és a My mad fat diary után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.

Szűcs Vanda: Egy ikerpár titkos naplója 1-2.

Sziasztok!

A bejegyzések megírása mindig hosszú folyamat, ezt mindenki tudja. Még egy egyszerű, átlagos cikket is ki kell(ene) dolgozni, megszerkeszteni, átnézni és kijavítani, nemhogy egy nagyobb lélegzetvételű, nehéz posztot, egy olyat, mint amilyen ez is lesz. Hetek óta próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy végre letudhassam ezt a kritikát is, de csak most jutottam odáig, hogy le is írjam őket. Remélem, hogy teljesen érthető, megfelelő mértékben határozott és őszinte leszek majd.  Kezdjük hát bele a rettegett Egy ikerpár titkos naplója című könyvsorozat első két részének remélhetőleg átfogó kritikájába!