Ugrás a fő tartalomra

Árnykép

Sziasztok!

Nem tudom, mi van velem mostanában, de... egyvégtében megírtam három novellát. Ne kérdezzétek hogyan vagy miért, mert fogalmam sincs. Egyszerűen csak írtam. Azt hiszem, az ihletnek egy teljesen más formáját ismerhettem meg ez idő alatt. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, mivel fogalmam sincs, milyennek kéne lennie az írásomnak. Félek, hogy képmutatónak fogok tűnni, ha elolvassátok, esetleg azt gondoljátok majd, hogy nem sikerült megragadnom valamit, aminek igazán benne kéne lennie. Azért remélem, hogy tetszik nektek, amit írtam, de irtó hálás lennék, ha véleményt mondanátok róla. Jó olvasást!

Ellenőrzöm, hogy rendesen bezártam-e az ajtót. A kezem a hideg, fémes kilincsen, a tekintetem a barna, kopottas felületen. Bámulom a fa kacifántos erezetét, az egymást követő vonalak sűrű erdejét, amely mintha szándékosan bosszantana: nem találom a végüket. 
A hátam mögött krákogás, dühödt sóhaj hallatszik. Mennem kell. Nehezen szakítom el a tekintetem az ajtótól. Nem akaródzik elindulni, ezért még egyszer megrántom a kilincset, de az nem enged; kétségkívül be van zárva. Most már nincs visszaút. 
A lakás kulcsát az egyik sötéten merengő ablak elé helyezem, fölé pedig egy kiszáradt, elhanyagolt muskátlit teszek. Sosem volt érzékem a kertészethez. A törékenység és az ártatlan szépség mindig is idegesített. Egyedül azért szerettem a színes, dülöngélő virágok közt járkálni, mert akkor felsőbbrendűnek, erősnek, hovatovább sebezhetetlennek éreztem magam. Ha kedvem szottyant, akár szét is taposhattam őket, letéphettem a leveleiket, kettétörhettem a szárukat, gyökerestül kiirthattam mindet. Nem állíthattak meg. Nem védekezhettek. Nem tehettek semmit.
Mások szemében én is egy virág vagyok: védtelen és kiszolgáltatott. 
Ezúttal türelmetlen morgás zavar meg. Most már nem visszakozhatok. 
Miközben hátat fordítok az ajtónak, azon töprengek, vajon mindent szép rendben hagytam-e? Úgy emlékszem, igen. Felmostam és kisöpörtem, és tisztán emlékszem arra is, hogy összepárosítottam a zoknikat. Egynek megint elveszett a párja. Frusztráló. A szemetet is kivittem. Minden nyugodt a ház körül, csak a kutya vonít az udvaron. 
A levelekre gondolok az asztalon. Olcsó, fehér borítékokba tettem őket és mindegyiket leragasztottam. A nyelvemen érzem a ragasztó száraz ízét. A címzés egyértelmű. Mindenkinek jut egy: Andrisnak, Gábornak és Katának is. Senki sem felejtettem el. (Nem fogom elfelejteni őket, ugye?)
Néhány pillanatra békés megkönnyebbülés árad szét a mellkasomban: minden rendben lesz.
Lesétálok a lépcsőn, aztán a bejárón vesztegelő autóra pillantok. Ő az oldalának dőlve, karba tett kézzel méreget engem. Úgy néz rám, mintha csupán egy darab hús volnék, amelyet akkor fal fel, amikor úri kedve tartja. A tekintete sötét, kivehetetlen, de én tudom, hogy mit akar. Elmosolyodom. 
Kinyitja nekem az ajtót, és úgy tessékel a vezetőüléshez. A kocsi ismerős illata úgy ölel körbe, mintha hazaérnék. Ő is beszáll, és várakozón néz rám. Habozok. Nem vagyok egészen biztos magamban, olyan, mintha volna valami vagy valaki, aki minden áron vissza akarna tartani. Egy láthatatlan kéz ránt vissza a valóságba. 
Mit művelek?
Alighogy felvetődik bennem a kérdés, találkozom ádáz tekintetével. A szája keskeny vonallá szűkül, attól félek, megszólal. Nem akarom hallani a hangját, azt az ismerős, meghatározhatatlan dallamot, amellyel egészen a szívemig hatol. Vékony, nőies ujjaival megérinti a kézfejemet. Hűvös riadalom fut át rajtam, de ettől furcsamód megnyugszom. Mintha mindennek pontosan így kéne történnie. Mintha ez volna az egyetlen mód, az egyetlen megoldás. 
A keze ólomsúlyként nehezedik az enyémre, a szorítása tompa fájdalmat okoz. Kétségbeesetten pillantok rá, de amint találkozik a tekintetünk, könnyek gyűlnek a szemembe. Szavak nélkül is megértem, mit érez. A bűntudat, a vágy és a félelem mámorító keveréke uralja az egész lényét. Remeg. El akar futni, el akar menekülni, de nem tud. Képtelen rá, és mégis megpróbálja. Megteszi, mert mennie kell. 
Ugyanazt érzi, amit én.
Amint megszűnik kettőnk közt a fizikai kontaktus, úgy érzem, hatalmas teher szakad le a szívemről. Ő szabadított meg tőle. Hálás vagyok, ezért a kormány felé fordulok, és beindítom a kocsit. Elindulunk. 
Lelkiismeret-furdalás nélkül hagyom magam mögött a házat. Hátra sem pillantok: nem akarom látni, miről mondok le. Gyűlölöm az otthonom minden egyes négyzetméterét, a konyhát, a nappalit, a hálót. Mégis, mintha valami visszahúzna, egy vékony, de kitartó kötél a szívemhez erősítve. A gázra taposok, és várom, mikor szakad el. 
Az utat nézem, ahogy elfut mellettem, de úgy érzem, egy helyben állok. Egyedül vagyok, senki sem áll az utamban. Az elém táruló üresség száguldásra szólít fel. Nem okozhatok csalódást. 
Ő elvigyorodik mellettem. Verőfényes, meleg mosolya van, mintha egyetlen célja volna csak: elvakítani engem. A vállamon érzem a kezét, ahogy az ujjai vörös vonalakként égetik a bőröm. Az érintésére vágy ébred bennem, szeretnék végigsimítani az arcán, átölelni és soha el nem engedni. Meg kell állnom, döbbenek rá. Félre kell húzódnom, hogy örökké vele lehessek. A testem automatikusan teljesíti az agyam parancsát, de akkor a lábamon megérzem a cipője irdatlan súlyát.
Az autó felgyorsul. Nyugodt szívvel konstatálom, hogy a bakancsa sarkát teljes erőből a lábamnak nyomja. Olyan erőszakos! De ennek így kell lennie. Nélküle nem menne. A könnyem is kicsordul a fájdalomtól, szorosan megmarkolom a kormánykereket. A látásom elhomályosul, de a tudatom tiszta: egy pillanatra sem tévesztem szem elől a célt. 
Mindjárt odaérünk.
Érdes, artikulálatlan suttogása összevegyül a férjem mély baritonjával, ahogy a fiamat nyugtatja. Az ellentétek zavarba hoznak. Elbizonytalanodom. 
A gondolataimat éles fájdalom követi: megbosszulja a gyengeségemet. 
Már csak néhány méter. Már nem táncolhatsz vissza.
Bólintok, de a szívem egyre gyorsabban dobog. A torkomban gombóc keletkezik, amelyet megpróbálok lenyelni, de minden hiába: képtelen vagyok megszabadulni tőle. Az ujjaim elfehérednek, olyan erővel kapaszkodom a kormányba. 
A következő pillanatok nem egészen érthetőek. Nem tudom, mi történik velem. A testem élettelen rongybabaként mozdul valamilyen disszonáns dallamra. A világ hangjai kakofonikus zajjá vegyülnek az elmémben: egyszerre csend fülemben a fiam visítása és a reggeli madárdal, a férjem halk nyögései és a főnököm ordítása. Poharak törnek össze, fák dőlnek ki és esik az eső. Vadul zúg a fejem. 
Az alélt fájdalom hangtalan csatát vív, a világ vérben úszik. A szemem előtt elmosódnak a határok: csupán összefolyt színek, amorf kiszögellések léteznek számomra. És ő. 
Ő sértetlen maradt. Él.
Rám bámul, szenvtelen örömmel vár. 
Arcának vonalai most először élesednek ki: először látom ajkának vad jellegzetességeit, markáns orrának határozottságát. Először veszhetek el igazán a tekintetében. Sötét, mély szemei vannak, lágyak és mégis csúfondárosan villognak. Arcának minden rezdülésével mosolyog. 
Utánozom a mimikáját. Vagy talán ő utánozza az enyémet?
Mindegy. 
Mi úgyis mindig ugyanazt gondoljuk és ugyanazt tesszük. Az agyunk, a testünk, a lelkünk egy: mi is egyek vagyunk. 
Ő én vagyok.


Ez volna az én gyakorlatlan kéztől származó irományom. Novellákban nem vagyok valami jó, de azért remélem tetszett. Mit gondoltok róla? Észrevételeiteket, gondolataitokat, véleményeiteket írjátok meg kommentben! Köszönöm a figyelmet :) 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

A karácsonyról #7 Reszkessetek betörők! - avagy 5 karácsonyi film

Sziasztok!
Először is boldog karácsonyt szeretnék kívánni nektek! Remélem kellemesen telnek az ünnepek, hogy családi béke és otthonos melegség uralkodik mindenütt és hogy ha máskor nem is, a mai napon egy kicsit kikapcsolódhattok. Mint említettem az előző bejegyzésben, kissé elmaradtam az aktuális posztokkal, ezért elnézést szeretnék kérni, Ma az én kedvenc karácsonyi filmjeimről írnék, hátha sikerül még elcsípnetek egyet ezek közül.

SOROZATAJÁNLÓ: Csengetett, Mylord?

Sziasztok!
Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a Sherlock és a My mad fat diary után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.