Ugrás a fő tartalomra

A kóbor macska

Sziasztok!

A novella még mindig nem az én műfajom. Ezt bizonyítja a következő írás is. Mindazonáltal úgy döntöttem, megosztom ezt is veletek. A történetről nem tudok túl sokat mondani, de remélem, tetszik majd nektek. A véleményeiteket szívesen fogadom! :)

- Meghalt – suttogja Noémi. Hallom a hangján, hogy mindjárt elsírja magát. Az arcát fürkészem, és próbálok rájönni, hogy miért lehet ilyen zaklatott állapotban. – Meghalt – ismétli, és a szája elé kapja a kezét. Zöld szemeiben kövér könnycseppek csordulnak ki.
 - Igen – mondom, mintha ennek a felszólalásnak bármiféle funkcója lenne. Félredöntöm a fejem, és tűnődve nézek az aszfaltra. Tulajdonképpen nem is olyan feltűnő az egész. A tetem körül ugyan sötétebb egy kicsit az út, és a belsőségek sem festenek túl jól, de ha van valakinek gusztusa hozzá, egész könnyen fel lehet takarítani. Akkor vajon miért bőg Noémi?

Nyilván, mert megérinti a macska halála. 

Hazudnék, ha azt mondanám, én nem érzek semmit. Nem kedveltem különösebben a dögöt, de most, hogy itt fekszik előttem kinyúlva, elfog valami, amit nem nevezhetnék csupán szánalomnak. Sokkal inkább sajnálat. Egészen kifacsarodott, a szeme fennakadt, mindazonáltal nem tűnik halottnak. Eltekintve természetesen attól, hogy a fekete, fényes szőr néhány helyen összeragadt a vértől, és hogy a belső szervei már nincsenek a testén belül. 

- Most mit csináljunk? – szipogja mellettem megindultan Noémi, és zsebkendőért kutat abban a kis, fekete táskában, amit mindig magával hord. 

- Fel kell takarítani – felelem kissé nyersen. Mivel észreveszem, hogy a mellettem álló lány lélegzete elakad, negédesebb hangon folytatom. – Mi mást tehetnénk? 

Noémi igazat ad nekem. Ennek ellenére még sokáig állunk a névtelen macska felett, tehetetlen részvétbe temetkezve. Nem igazán tudjuk, mitévők legyünk, ugyanis senkit nem ismerünk, aki vállalkozna arra, hogy a gazdátlan jószág holttestéhez akárcsak egy ujjal is hozzányúljon. 

Ez már csak azért is különös, mert mindenki szerette ezt a macskát. Még nekem sem volt bajom vele. Senki sem tudja, honnan került elő, egyszer csak megjelent, mint egy apró, fekete folt az úton. Kék szemeivel mindenkire úgy tekintett, mint kenyéradó gazdájára, de senkié sem volt. Nem adtunk rá nyakörvet, és ő sem állapodott meg sehol. Etettük, cirógattuk, szerettük. 

Igen, azt hiszem, én is szerettem. 

Most azonban, hogy itt fekszik előttem, halottan, üveges szemmel, én sem szeretném megérinteni. Pedig még most is szép. Emlékszem, milyen kecsesen mozgott, milyen lustán és fölényesen, úgy, ahogy csak egy macska tud. Mintha isteni lény volna. 

Noémi végül felhívja az állatorvost, aztán elmegy. Nem bírja a látványt. Vetek még egy pillantást a fekete bundára és a legyekkel beborított sebre, majd én is hazaindulok. 

A kóbor macska halálhírét mindenki szomorúan veszi tudomásul. Marcsi néni fogatlan pöszeségében azt sem tudja, miképpen siránkozzon. Annácska, a szomszéd három éves kislánya nem igazán fogja fel, mi történt. Egyszerűen csak keresi a nőstény cicát, aki olyan édesen dörgölődzött mindig a lábához. Még a trafiknál dohányzó kamaszoknak is hiányzik. 

A falu hangulata átmenetileg teljesen leült. Minden szürke és tompa. A boltban, a parkban, az iskolában valahogy mindig előkerült a téma: vajon ki üthette el azt a szerencsétlen állatot? Abban mindenki egyetért, hogy az a szadista semmiképpen sem lehet idevalósi. Ha az lenne, vigyázott volna. Nem, biztos csak egy vendég, valami városi paraszt. Baszná meg az a suttyó, csak hogy Tamás, az ügyeletes rosszfiú szavajárásával éljek. Kivételesen nem lehet a szóhasználat ellen kifogásom.

Két héttel a gázolás után Marcsi néni öreg, már félig sánta macskája megfialt. Talán ez volt az utolsó szülése, ugyanis márcsak egyetlen cicája született. Vörös, apró gombóc, de még nem nyitotta ki a szemét. 

Gyorsan telik az idő, ugyanis a vörös macskának kinyílt a szeme, és megerősödött annyira, hogy már ne csak tejjel táplálkozzon. Mire észbekapok, már süldővé válik, végül pedig rusnya, hosszú arcú kandúrrá növi ki magát. Hosszú, vékony testének vonaglása kígyóéra emlékeztet. Az egész lénye taszít, és mégis…

Mégis mintha nem is Marcsi nénié lenne, hanem az egész falué. Ide is, oda is eljár enni, hempereg, ha kell, és kaparja az ajtót, ha be akar kérdezkedni valahová. Annácska le sem száll róla, szinte már nem is emlékszik a másikra, arra a feketére. 

Tulajdonképpen senki sem emlékszik rá. Mindenki elfelejtette.

Kivéve engem. 

Ugyanott ül, ahol a másik. A baloldali ablak párkányán, a vörös és a fehér muskátli között. Sárgás szemeivel bebámul az ablakon, az orra mozog. Amikor észreveszi, hogy figyelem, felágaskodik, és nekitámaszkodik az üvegnek. Be akar jönni. 

Elfordítom a fejem.

Másnap megint ott ül és vár. Harmadnap ismét. 

Megőrjít. 

Az ajtónak támaszkodom, és figyelem a vörös, csontos testet. Kinyújtom felé a kezem, bár minden egyes porcikám undorodik tőle. Hegyes orrával megérinti az ujjamat, aztán hozzámdörzsöli a pofáját. Óvatosan megsimogatom, mire dorombolni kezd. Erőteljes, akadozó hangja van, mintha éppen gurgulázna, de azért még egyszer megcirógatom. 

A boltban sem voltam biztos magamban, ahogy most sem vagyok, de ha már megtettem az első lépést, nem szabad megállnom. Egy kanál segítségével felbontom a konzervet, ügyködök egy kicsit a tányérral, aztán egy jó adagot lapátolok bele. Mohón lát neki az evésnek. Egy ideig figyelem, aztán végighúzom az ujjamat a gerincén, és otthagyom.

- Olyan borzasztó az élet – zokogja Noémi.

- Mégis miért? – vonom fel a szemöldökömet, és megsimogatom a hátát. Remélem, hogy ettől megnyugszik, de még mindig rázkódik a válla a sírástól. Alig kap levegőt. –Shh, nincs semmi baj. 

- De van! – mondja tagoltan. – Hogy lehet ilyen kegyetlen a világ? 

- Te mégis miről beszélsz?

- Hát a macskáról – feleli kissé hüledezve.

- Azt hittem, már lejárt lemez az a kóbor macska.

- Hogy? – kérdezi, és a homlokát ráncolja. Miután képbe kerül, megcsóválja a fejét. – Nem arról beszélek, hanem a Marcsi néniéről. Tudod, arról a kis vörösről. 

- Miért? Mi történt vele? – kérdezem. Hallgat egy darabig, és küszködik a torkában fel-le ugráló gombóccal, aztán végre kinyögi:

- Megmérgezték. 

Üdv: Kriszti :) 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

SOROZATAJÁNLÓ: Csengetett, Mylord?

Sziasztok!
Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a Sherlock és a My mad fat diary után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.

Szűcs Vanda: Egy ikerpár titkos naplója 1-2.

Sziasztok!

A bejegyzések megírása mindig hosszú folyamat, ezt mindenki tudja. Még egy egyszerű, átlagos cikket is ki kell(ene) dolgozni, megszerkeszteni, átnézni és kijavítani, nemhogy egy nagyobb lélegzetvételű, nehéz posztot, egy olyat, mint amilyen ez is lesz. Hetek óta próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy végre letudhassam ezt a kritikát is, de csak most jutottam odáig, hogy le is írjam őket. Remélem, hogy teljesen érthető, megfelelő mértékben határozott és őszinte leszek majd.  Kezdjük hát bele a rettegett Egy ikerpár titkos naplója című könyvsorozat első két részének remélhetőleg átfogó kritikájába!