Ugrás a fő tartalomra

C'est la vie

Sziasztok!

Érdekes, körülbelül minden alkalommal párossal írom a novellákat. Ezúttal egy hosszabb és (talán) kidolgozottabb történettel érkeztem, ami... fogalmam sincs, hogyan fordult meg a fejemben. Körülbelül három oldal, és... nem tudnám megmondani a kategóriát. Jó olvasást! :) 

Tóth Szabolcs szeret élni.

Ahogy nagy, őzbarna szemeivel a fehér, idomtalan falat bámulja ezen a hajnali órán, tudja, pontosan tudja, milyen fantasztikus az élet. Egyetlen pontra szegezi a tekintetét, de a szín, ami nincs, ami maga a megfoghatatlan semmi egyszerűen elnyeli. A négy, vakító fal rideg kőbörtönként veszi körül, áttörhetetlen, és mégis, mintha nem is létezne. Mintha nem volna ott semmi. Mintha minden üres lenne.

Oh, igen. De még milyen üres!

Puha, selymes cirógatást érzékel, mire megfeszülnek a hátán az izmok. A halkan zizegő űr kiköpi magából, mint egy megrágott, keserű falatot. Ökölbe szorított kezeit megfontoltan lazítja el, de az ujjai még mindig görcsösen remegnek. Ápolatlan, piszkos körmeire néz, vaskos kézfejére, amelyen kéklő erek lüktetnek. 

A lágy érintés megismétlődik. A nő bőre éppen csak súrolja az övét, de ennyi is éppen elég ahhoz, hogy kizökkentse Szabolcsot a töprengéséből. (Vajon min is gondolkodott az előbb?)

A férfi szerető gondoskodással fordul felesége felé. A meztelen nő félig kitakarózva fekszik mellette a kemény franciaágyon, arcán kéjes nyugalom ül. Szabolcsot elönti a büszkeség, ahogy az egér szőke Anettra pillant. Óvatosan, immáron mozgékony ujjaival kisimít egy kusza tincset Anett homlokából, majd végigsimít az orra vonalán, piros, nedvességtől csillogó ajkain, és gödröcskés állán. Elégedettség tölti el a művészien metszett kiszögellések láttán. 

Mennyit küzdött érte! Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, amit nélküle kellett eltöltenie, és most olyan kegyetlenül gyorsan peregnek a percek. Most, hogy végre megszerezte, amit akart; egy csodálatos, odaadó nőt, aki még negyvenhez közelítve, két kínkeserves szülés után sem veszítette el szépségét, bár a teste már korántsem volt olyan ruganyos és formás, mint amikor megismerte. Anett azonban megőrizte azokat a tulajdonságokat, amelyek fontosabbak, mint a fiatalság vagy a feszes mell vagy egy izmos comb. Képes volt vidám, figyelmes és engedelmes maradni. 

Anett lustán tenyerébe fogja férje kezeit, aztán hagyja, hogy az erős ujjak édes börtönként zárják közre az övéit. Szabolcs finoman kitapintja a nő pulzusát, és lehunyja a szemeit. Elképzeli, hogy hallja az asszony szívének dobbanásait. Először csak gyenge puffanások követik egymást, miközben ujjbegyei ütemesen lüktetnek, aztán a fantázia átveszi az uralmat a férfi elméje felett.  A szobát betölti a visszhangzó ritmus, a levegő szinte vibrál körülöttük. Az izzó fehér falakon ragacsos, vörös folyadék csorog le. 

 - Szerelmem - suttogja álomittas hangján Anett. Meggypiros ajkai szinte meg sem mozdulnak, úgy ejti ki ezt a gyönyörűséges szót. 

- Szerelmem – ismétli.

Szabolcs a feleségére néz, akinek kristályosan csillogó szemeiben még ott remeg az álom. A kék írisz jeges víztükörre emlékezteti a férfit, amelyben megmártózni egyszerre gyötrő és mámorító. Karján feláll a szőr, amikor arra gondol, hogy átkarolja a nő derekát a fodrozódó tengerben. 

 - Jó reggelt. 

 - Nem is lehetne jobb. 

Ebben Szabolcs teljes mértékben egyetért a feleségével. Néha úgy érzi, a nő olvas a gondolataiban. Ettől mindig megrémül, mert mindig is úgy tartotta, az elme az az ember sajátja; senki sem láthat bele, csak az, aki rendelkezik vele. 

 - Miért vagy fent ilyen korán? Hiszen még legalább egy óra, míg indulnod kell – szól Anett, és felül az ágyban. A csend félénken elillan Szabolcs mohó öle elől. A kora reggeli idill folytatódik ugyan, de ez már nem ugyanaz. Szabolcs neheztel kissé a feleségére, de nem teszi szóvá. 

- Nem tudtam tovább aludni.

Anett csevegni kezd. A rekedtség lassan szertefoszlik, hangja élénkebbé, édesebbé válik. Szabolcs nem figyel a ráömlő szavakra, nem érdekli az, amit a felesége mond. Úgyis hallotta már ezerszer, akármiről is legyen szó. A szomszéd egész biztosan felháborítóan viselkedett, csak ezúttal nem a baloldali lakásból szűrődtek ki a zajok, hanem a szemköztiből. A gyerek megint dorgálást kapott az iskolában, csak persze most nem Hanna, hanem Janka. Az édesapja vagy édesanyja nem érzi jól magát. Meg kéne látogatni egy rokont. Esetleg színházba, moziba, múzeumba, étterembe kéne menni. Unalmas az élet az otthon ülő anyáknak. 

Szabolcsot ez az egész hidegen hagyja. Nem foglalkoztatja semmi, ami miatt Anett olyan sokat tud aggodalmaskodni; ha a szomszéd elviselhetetlen, el kell költözni, ha a gyerek nem viselkedik jól, meg kell büntetni, ha valaki beteg vagy meggyógyul vagy meghal. Ehhez neki mégis mi köze van? Semmi.

Őt sokkal inkább leköti Anett hangjának mélyülése és elvékonyodása, az apró rezgések, a csuklások, amelyek olykor többet árulnak el, mint a szavak. A valós érzelmek nüanszai, a legaprólékosabb ecsetvonások a vásznon. 

Felöltöznek, és lemennek reggelizni. Anett szendvicset készít, míg Szabolcs kávét főz. Az erős illat betelíti a szűkös helyiséget. A férfi nem várja meg, míg felébrednek a gyerekei. Megreggelizik, aztán elindul a munkába.

Hivatalnoki munkájából nem telik a családnak autóra, ezért mindennap meg kell küzdenie a tömegközlekedés bosszantó hátrányaival. Az állott levegőtől elnehezül a tüdeje, testéhez más, idegen anyagok préselődnek, a lábai fájnak a hosszú terheléstől. A sofőr persze gondtalanul vezet, mintha sietne valahová, mégis a megállókban sokszor perceket vesztegelnek, mert a menetrendet be kell tartani. Mindezen körülmények ellenére azonban, amikor Szabolcs körülnéz a zsúfolásig teletömött járművön, ahol generációk verődnek össze, hogy megtöltsék ezt a kis teret személyiségük bűnös és büntelen kisugárzásával, ahol annyi ember együtt van, ugyanoda tart, még sincs két ember, akinek ugyanaz volna a célja, akkor arra gondol, igen, ilyen az élet. 

Az irodaház, ahol dolgozik,  magas, tömör épület, amely rideg távolságtartásával is jelzi, hogy ott hivatalos ügyek folynak, nem holmi bohó szórakozás. Szabolcs irodája az ötödik emeleten van. A lift természetes nem működik, azt pedig senki sem tudja, hogy mikor szerelik majd meg, így a férfinak gyalogolnia kell. Kifulladva ér fel a megfelelő emeletre, de nem bánja különösebben. A testmozgás sosem árt.

A munka lassan halad. A főnöke egyre több piszlicsáré feladatot bíz rá, amelyeket még egy félhülye gyakornok is meg tudna oldani. A végzettségéhez és tapasztalatához mérten kevés valódi kihívást ígérő problémával akad dolga, mindig csak az adminisztrációra kell ügyelnie. Jó úton jár afelé, hogy besavanyodott aktakukac váljék belőle. De hát mit lehet tenni ez ellen? 


Négy órakor hagyja ott az íróasztalát. Határozott léptekkel siet kifelé, még elköszönni is elfelejt. Tudja, hogy otthon Anett várj és a gőzölgő étel, ezért olyan gyorsan halad, ahogy csak tud. De nem haza megy. A délután többi részét a szeretőjével tölti.

Dóra az osztályvezető titkárnője, fiatal, vörös hajú lány. Szabolcs könnyen elcsábította, bár a férfi a mai napig sem biztos abban, hogy ez valóban így történt, és nem fordítva. Hónapok óta találkozgatnak, főként a nő lakásán. Szabolcs most is éppen odatart, bár nem tervezi, hogy sokáig időzik ott. Éppen csak felugrik egy légyottra, aztán megy a dolgára. A lány vigyorogva nyit  ajtót, nem totojázik. Élvezi, ahogy a férfi hevesen a karjaiba kapja, és szenvedélyes csókokat lehel a nyakára. 

- Apa, apa – rohan  Janka Szabolcs felé. A hétéves kislány anyjához hasonlóan piszkos szőke hajú és kék szemű. Egy ocsmány, elmaszatolt rajzzal köszönti a férfit, aki illedelmesen megdicséri őt, leveszi a kabátját és a cipőjét, aztán az ebédlőasztalhoz siet. Az idősebbik gyerek, Hanna éppen a házi feladatát írja. Éppen csak egy pillantást vet az apjára, komoly, barna szemeivel, aztán a matematikára koncentrál. Ha azt kérdezné, melyik lányát szereti jobban, töprengés nélkül Hannát választaná. 

Vacsora után leül tévét nézni, de nem figyel a műsorokra. Vár, míg a felesége és a gyerekek úgy nem döntenek, hogy lefekszenek, ő pedig elindul az éjszakába.

Szeret sötétben sétálni. Amikor a hideg, bársonyos ég körülöleli, mindig elfogja valami megmagyarázhatatlan bizsergés. A közeli erdőbe viszik a lábai. A fák vastag rácsokként szegélyezik az útját, lombjaik gúnyosan suttognak Szabolcs háta mögött. Ő csak megy, egyre csak megy, míg el nem éri a tisztást, ahol a tűzrakó helyek szenes, hamuval telített mélyedései állnak. Fát gyűjt. Átlép a fűben heverő gallyakon, felkapaszkodik a legközelebbi fára, és onnan töri le a tűzrevalót. Biztos kézzel rendezi el az ágakat, majd gyufát vesz elő a zsebéből. Mielőtt még a száraz, recsegő csontkezekre dobná, figyeli, ahogy a kékes láng meg-meglibben. 

A tűz gyorsan feléled. Szabolcs mosolyogva tanulmányozza, ahogy terjed. Amikor a szél feltámad, és a láng kicsap a kőkörből, halkan felsóhajt. A narancs fényben erősnek érzi magát. Szikrák pattannak szét, és ő azt kívánja, bárcsak lángra kapna a száraz fű, hogy a tűz végre szabad lehessen, úgy tombolhasson, ahogy neki kedve tartja. Hogy felemészthessen mindent, ami az útjába kerül. 

Felfalhatná a fákat, amelyek óriási gyufaként égnének le egészen a gyökerükig. Olyan lenne az erdő, mint egy fekete folt, egy fekély a Földön, amelyet már semmi sem gyógyíthat meg. De a tűz itt nem állna meg. Bekebelezné a házakat, a kerteket, az állatokat és az embereket is egyaránt. 

A szeme előtt válna hamuvá a társasház az ordibáló szomszédokkal, a bent tartott kutyákkal, a visítozó gyerekekkel együtt. A tűz senkit sem kímélne, még Anettet és a lányokat sem. A hajuk és a ruhájuk forró béklyóként csavarodna rajtuk, és élő golyóbissá változnának, ahogy összekuporodva, sírva, sikítva várnák a megváltó halált. 

Az irodaház gerendái szénné égnének, és az egész épület ledőlne, hogy aztán dominóként rombolja le az egész várost. A kukacoskodó hivatalnokok sem menekülnének, bár a füstmérgezés előbb ölné meg őket, mint a táncoló lángok. 

Dórát is elérné a vész, meztelenül, az ágyában. Szabolcs számára ez a gondolat különösen kedves volt, maga sem tudta, miért. 

Tudta azonban, hogy a tűz legelőször vele végezne, vele, aki ott volt mellette, és istenként tisztelte. Vele, aki megteremtette és kiszabadította. Az életével kéne fizetnie a vágyért. 
Azért a gyönyörű, kegyetlen vágyért. 

Milyen igazságtalan és mégis milyen csábító! 

Csupán egy képzelgés.

Egy álom.

Egy szendergő, fojtogató álom. 

Oh, igen. Az élet. 

Nem tudom, ki mit gondol erről az irományomról, de bármilyen kritikát szívesen fogadok. Mint már párszor említettem, szörnyű vagyok novellaírásban, így ne habozzatok tanácsokat adni, és ne szépítsétek a véleményeiteket! Üdv: Kriszti :) 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

A karácsonyról #7 Reszkessetek betörők! - avagy 5 karácsonyi film

Sziasztok!
Először is boldog karácsonyt szeretnék kívánni nektek! Remélem kellemesen telnek az ünnepek, hogy családi béke és otthonos melegség uralkodik mindenütt és hogy ha máskor nem is, a mai napon egy kicsit kikapcsolódhattok. Mint említettem az előző bejegyzésben, kissé elmaradtam az aktuális posztokkal, ezért elnézést szeretnék kérni, Ma az én kedvenc karácsonyi filmjeimről írnék, hátha sikerül még elcsípnetek egyet ezek közül.

SOROZATAJÁNLÓ: Csengetett, Mylord?

Sziasztok!
Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a Sherlock és a My mad fat diary után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.