Sziasztok!
Nem szokásom szépirodalmi műveket olvasni. Nincsen semmiféle előítéletem velük szemben, még csak nem is félek attól, hogy túl nehezek lesznek számomra, csupán arról van szó, hogy annyi, de annyi könyv van, amit el szeretnék olvasni, hogy inkább ledarálok két másodrangú ifjúsági regényt, minthogy belefogjak egy súlyosabb kötetbe. Rossz felfogás, igyekszem változtatni rajta. Az irodalomtanárom adta kölcsön Márquez Száz év magány című könyvét, amit egyébként is egy jó ideje el akartam olvasni, szóval nem volt más választásom: kivégeztem.
Információk
Az író
Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író, aki haláláig Mexikóvárosban élt. Sokszor a mágikus realizmus leghíresebb írójának nevezik. Az ötvenes években kezdett publikálni. Gyermekkori élményei gyakran hatottak műveire. 1982-ben kapta meg az Irodalmi Nobel-díjat regényeiért és novelláiért.
Művei:
- Söpredék (1955)
- Az ezredes úrnak nincs, aki írjon (1961)
- Mamá Grande temetése (1962)
- Egy kék kutya szemei (1962)
- Baljós óra (1962)
- Száz év magány (1967)
- Egy hajótörött története (1970)
- Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról (1972)
- A pátriárka alkonya (1975)
- Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (1981)
- Szerelem a kolera idején(1985)
- Titokban Chilében (1986)
- A tábornok útvesztője (1989)
- Tizenkét vándor novella (1992)
- A szerelemről és más démonokról (1994)
- Egy emberrablás története (1996)
- Azért élek, hogy elmeséljem az életemet (2002)
- Bánatos kurváim emlékezete (2004)
A könyv
Eredeti cím: Cien años de soledad
Műfaj/Kategória: családtörténet, mágikus realizmus, alternatív történelem
Korhatár: 14+
Szemszög: E/3
Kiadó: Magvető, Szépirodalmi, Kriterion, Európa
Eredeti kiadás éve: 1967
Magyarul megjelent: 1971, 1975, 1979, 1980, 1983, 1991, 1994,1999, 2003, 2005, 2007, 2010, 2014, 2016
Fordította: Székács Vera
Ár: ?
Oldalszám: 374, 376, 450, 452, 478, 356, 428, 376, 426
Molyértékelés: 88% (1513 szavazat)
Fülszöveg:
"E könyvet az író saját gyermekkori emlékeiből, tapasztalataiból kiindulva írta. A regény Kolumbia egy kis eldugott falujában, Macondoban játszódik. Nem jó kifejezés a „játszódik”, mert ez a mű minden szempontból rendhagyó. Ahogy az író mondja: „Macondo nem annyira földrajzi hely, mint inkább lelkiállapot.” Ezt a falut sok száz kolumbiai falu hangulatából, az író ezekben töltött gyerekkori emlékeiből ollózta össze. A hangulatot alapvetően meghatározza az éghajlat. Állandóan száraz forróság van, az emberek a napjuk nagy részét árnyékos függőágyakban töltik, hiszen még megmozdulni is nehéz ilyenkor.
Ezekben a falvakban mindent vastag por lep, amit a szél felkavar – de nincs eső, ami lemosná. Az élet hihetetlenül monoton, még az évszakok is csak alig észrevehetően változnak. Az eldugott falvacskákban semmi sem történik. Ilyen körülmények között követhetjük végig egy család történetének száz évét.
A hatalmas házban, ahol a Buendíák élnek, minden megtörténhet. Az öt generáció életét végigköveti a magány. Nincs olyan tagja a családnak, aki életét valamilyen módon ne magányosan élné le. Van, amelyikük a tengert járja, másikuk szerzetes módjára elvonul a világtól, de híres, forradalmár katona is található közöttük. A család férfitagjainak két közös vonásuk van, az egyik a nevük: csak két variáció fordul elő José Arcadio és Aureliano. Ez azért is fontos, mert csak az Aureliánok magva termékeny, és viszi tovább a családot. A másik közös vonás a magány, amelynek oka abban keresendő, hogy nem tudnak szeretni. Egyikük sem szerelemből született és egyikük sem tanult meg szeretni. Ahogy az író mondja: „A magány az én szememben a szolidaritás ellentéte.”
Végeredményben e család történetének nincs optimista kicsengése. Egyikük sem tud boldogan élni, nem találják meg helyüket a világban. Talán olyan emberekből állt az öt generáció, akiknek nincs is dolguk itt a földön, csak véletlenül pottyantak ide. Ennek ellenére a Száz év magány fantasztikus könyv. Minden megtörténhet és minden meg is történik benne. Gyerekek születnek malacfarokkal, egy asszony egész életében földet eszik, és szülei csontjait a nyakában hordja, az első José Arcadio felesége, Ursula pedig legalább 120 évig él. És történik mindez teljesen természetesen."
A véleményem
A történet
Ha a terjedelmet nézzük, a Száz év magány semmiképpen sem számít hosszú történetnek. Manapság nem akkora szám az a 400-500 oldal, szóval a kötet vastagsága miatt senki sem panaszkodhat. Valójában azonban a cselekmény szövevényessége és a rengeteg karakter megkétszerezi a könyv hosszát.
Ne értsétek félre, látom benne a szépséget. A stílus egyszerűen elképesztő. Nehezen lehet körbeírni, ugyanis olyan egyszerű és mégis fantasztikus. A leírások káprázatosak, még akkor is, ha olykor egész oldalakká nyúltak, érzékletesek, részletesek és változatosak. Le a kalappal Márquez előtt! Sok mindent lehet kifogásolni a művében, de azt senki sem mondhatja, hogy nem remek író. Dicséret jár a fordítónak is, aki szinte tökéletes munkát végzett. A könyvben elenyésző mennyiségű párbeszédről beszélhetünk csupán, kissé mesein tárulnak elénk az események. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szexualitás milyen ízlésesen lett tálalva. Legalábbis többnyire. Márquez úgy volt nyílt és szókimondó, hogy nem éreztem alpárinak vagy megvetendőnek a testiséget.
A történet viszont szörnyen vontatott volt, de nem is ez a könyv legnagyobb hibája. Mivel több generációra kiterjedően közölték velünk a családtagok sorsát, nem is igazán várhatjuk el a narrátortól, hogy szűkszavú legyen. A Buendíák minden egyes leszármazottjának életútjáról pontos képet kaphattunk, és ha azt vesszük, hogy erről szól a könyv, akkor ezt remekül megoldották. Igaz, a legfontosabb valószínűleg az volt az egészben, hogy hogyan ismétlődnek meg egyes események akár egy emberöltővel később is ugyanabban a családban. Ennek ellenére a türelmetlen, kalandvágyó és mohó olvasókat figyelmeztetem: nem ez a legmegfelelőbb választás számotokra.
A karakterek
Engem tulajdonképpen nem untatott a könyv. Nem, én élveztem, főleg, ha volt időm arra, hogy elmerengjek azon, hogy milyen csodálatos szóvirágokkal közöl egy teljesen egyszerű mozdulatot az író. Még az sem volt probléma, hogy olykor szinte semmi sem történt. Meg az sem, hogy hosszú-hosszú fejezeteken át egy háborúról volt szó. (Utálom az ilyet.) Akkor találtam magam bajban, amikor rájöttem: fogalmam sincs, ki kicsoda.
Nem szándékozom minden egyes szereplőt jellemezni, sőt. Egyet sem fogok. Méghozzá azért nem, mert még most is összefolynak a karakterek előttem. Nemcsak arról van szó, hogy sok, hasonló életutat kellett végigolvasnom, hanem arról is, hogy a szereplők 70%-át Aurelianónak hívták. Én értem, hogy a fiúgyermeket általában az apáról szokás elnevezni, meg minden családban vannak divatos nevek (nálunk: Máté), de könyörgöm! Több, mint 20 Aurelianóról beszélünk. Rendben, az igaz, hogy nem mindegyikről tudtuk meg, milyen életet él, csak azt, hogyan halt meg, de akkor is. Én belezavarodtam.
Ki olvassa el?
- aki értékeli a szép stíliust
- aki képes kiigazodni a végtelen mennyiségű Aureliano közt
- aki szeret elgondolkodni egy történeten
- akit érdekelnek a családtörténetek
- aki híve az örök körforgásnak és a mondásnak: nincs új a nap alatt
Köszönöm, hogy elolvastátok a bejegyzésemet, remélem tetszett :) Ti milyen szépirodalmi műveket ajánlanátok nekem? Mit gondoltok róluk? Olvastátok a Száz év magányt? Esetleg valami mást Márqueztől? Véleményeiteket, gondolataitokat, észrevételeiteket írjátok meg kommentben!
Üdv: Kriszti :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése