A 10 legfontosabb dolog, amit 18 év alatt megtanultam

Sziasztok!

A világon két fajta ember létezik: aki szereti a szülinapját és aki nem. Ennek alapján én valami szuper képességű mutáns lehetek, mert engem nem érdekel különösebben ez az egész. Az ajándéknak persze örülök, de nem visítozom és nem ébredek gyomorgörccsel a születésnapomon. Ez valami gyári hiba lehet nálam, el kell fogadni. Azt viszont nem tagadhatom, hogy kicsit izgatott voltam, amikor végre valahára nagykorú lettem. Fura ebbe belegondolni, főleg úgy, hogy előttem az érettségi, az egyetem, az egész élet. Olyan ez, mint egy folyton pörgő körhinta, amiből legszívesebben azonnal kiszállnék. Mindazonáltal nem hagyhatlak titeket bejegyzés nélkül, még akkor sem, ha történetesen ma van az én nagy napom. Összeszedtem nektek 10 dolgot, amit én kevéske éveim alatt megtanultam. 

1. Csináld azt, amihez értesz!

 Az irodalomtanárom szokása azt mondani, hogy a ma az individualitás korát éljük, bár ezt nem mindig pozitív értelemben kell venni. Kétségtelen, hogy manapság az egyénnek sokkal fontosabb szerepe van, mint 100 évvel ezelőtt volt, ezenkívül minden specializálódott, szinte mindennek van külön területe már. Bizonyos értelemben egyetértek a tanárommal, hiszen az ilyen mértékű szabadság, ha úgy tetszik, káros önzéshez vezethet, viszont tény, hogy ezzel teret nyitunk az egyéni boldogságnak is, ami valljuk be, nem olyan rossz dolog. 

A megfelelési kényszer szerintem nemcsak engem üldözött gyerekkoromtól kezdve, úgyhogy másoknak is ismerős lehet az, amikor mindig mindenben tökéletes akarsz lenni, hogy nehogy csalódást okozz magadnak, a szüleidnek, a világnak. Én például görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy én legyek az egyik, ha nem az egyedüli legjobb tanuló. Ez persze nem feltétlenül rossz, hiszen így legalább megfelelő eredményeket értem el, de nem tudom elmondani, hányszor bőgtem el magam egy-egy négyesért, hármasért. 

Később eljutottam arra a szintre, hogy tudjam, felesleges egy-egy hiba miatt ennyit aggódnom. Arra kell koncentrálnom, amihez értek, amivel foglalkozni szeretnék, fejlesztenem kell az adottságaimat, és semmiképpen sem hagyhatom, hogy a tehetségem kárba vesszen. Azokon a területeken pedig, amik kevésbé állnak közel hozzám, de bizonyos körülmények, például az iskolakötelezettség, rákényszerítenek, hogy foglalkozzak velük, a maximumot kell nyújtanom. Nem a többiekhez mérve, hanem magamhoz. 

2. Van, amin nem lehet változtatni

Kicsi koromtól kezdve azt táplálták belém a szüleim, hogyha valamit nagyon akarok, akkor azt meg is tudom tenni. Tudjátok: nincs olyan, hogy lehetetlen, csak olyan, hogy tehetetlen. Vagy valami ilyesmi. A lényeg az, hogy a belenyugvás meg az eleve elrendelés nem tartozott azok közé a leckék közé, amiket a szüleim átvettek velem. Nem csoda hát, ha sokáig emésztettem magam olyan dolgokon, amiken nem tudok változtatni. Hogy egy hatalmas és ijesztő klisével jöjjek, ilyen például a halál és az öregedés is. 

3. Oszd be az idődet!

Annyira már ismerhettek, hogy tudjátok, bizonyos esetekben kimondottan aszociális vagyok. Sőt. Legtöbbször. Keveset járok el otthonról, nincs túl sok barátom, és egyes helyzetekben megnémulok, mert lövésem sincs, hogy mit kéne mondanom vagy tennem. Ennek köszönhetően sosem volt túl sok dolgom, pedig nálam egy hivatalos telefon is komoly erőfeszítést igényel. Gondolom, ez az introvertáltak sajátja. 

Tizenegyedikben azonban valamilyen csoda folytán kinyílt előttem a világ, és hopp, rájöttem, hogy vannak céljaim, álmaim, amiket megszeretnék valósítani, amiért dolgoznom kell. Hirtelen teljesen más embernek éreztem magam, ami megijesztett, elszomorított és felvillanyozott egyszerre. Ezzel egyetemben pedig egyre több minden szakadt a nyakamba, barátokkal találkoztam, intenzívebben kezdtem blogolni, más tanulási módszerekhez folyamodtam, összességében véve tehát megváltozott körülöttem minden. 

És ekkor tudtam meg, hogy időből sosincs elég. Higgyétek el, engem villámcsapásként ért a felismerés. Az első pár hónap kiakasztó volt, folyton fáradt és elégedetlen voltam, a teljesítményem pedig korántsem számított megfelelőnek. A téli szünetben aztán összeszedtem magam, aludtam egy csomót, és elhatároztam, hogy ezentúl beosztom az időmet, mert ahogy egy osztálytársam mondaná: semmi sem fontosabb annál, hogy hatékonyak legyünk. Ez persze elég falsul cseng, de van benne némi igazság. Mióta megtanultam, hogyan bánjak az időmmel, sokkal frissebb és vidámabb vagyok, ami még mindig szürreálisnak tetszik, tekintve, hogy nem ilyen habitusú ember vagyok. 

4. Merd felvállalni a véleményedet!

Becsületbeli introvertáltként szomorú bevallanom, de én csak erősítem a sztereotípiákat: nemcsak csendes, de visszahúzódó, mi több, félénk is vagyok. Régebben nem voltam az, de sok rossz tapasztalatom volt kisebb koromban, emiatt gimire eljutottam arra a szintre, hogy inkább nem is beszéltem senkinek a gondolataimról, mert féltem, hogy ez senkit nem érdekel vagy éppen elítélne engem emiatt. Egyébként is azon a véleményen voltam, hogy én, a tizenéves senki hogyan is mondhatná meg a tutit, hiszen ki se lépett még a való világba?! 

Nem mondom, hogy érettebb vagy felnőttebb vagyok most, mint akkor, de abban biztos vagyok, hogy mindenkinek joga van elmondani, mit érez, gondol vagy akar. Lehet, hogy emiatt nézeteltérésekbe ütközik az ember, de ez ne legyen akadály abban, hogy elmondd a véleményedet. Nem azt mondom, hogy provokálj másokat, csak azt, hogy ne félj. Mondjuk én szeretek vitatkozni, nem veszekedni. Csak sajnos mindig támadásként értékelik a vitaindítóimat, és ezért inkább rám hagyják az egészet. Higgyétek el: nehéz olyan embert találni, akivel jól lehet vitatkozni. Ha ti rábukkantatok egyre, el ne engedjétek!

5. Ne sajnáld az időt az igazán fontos dolgokra!

Az ember a nagy rohanásban néha elfelejti, hogy van, amihez nem elég pár óra vagy nap, hogy van, amivel folyamatosan foglalkozni kell. Ilyen például az írás, amivel mindig hadilábon állok. Például volt egy időszak, amikor a történetemmel egyszerűen nem tudtam haladni, mert tudtam, hogyha nekiállok, akkor az órákat vesz igénybe, viszont akkor nem tudtam volna eleget aludni vagy tanulni, szóval inkább hagytam a fenébe az egészet. Később rájöttem, hogy mindent meg lehet oldani, és hogy az írás ugyanolyan fontos része az életemnek, mint mondjuk az iskola. 

Hasonlóképpen létfontosságúak a barátok is. Amikor a legjobb barátnőm lábát műtötték, és emiatt nem járhatott iskolába, illetve... nem csinálhatott körülbelül semmit sem, értelemszerűen több időt áldoztam rá, mint máskor. Gyakran aludtam ott nála, ha az órarendem megengedte, akkor nála töltöttem a délutánt. Nem sajnáltam azt a néhány órát tőle, ahogy azelőtt, és ennek köszönhetően a többi batárommal is szorosabb kapcsolatba kerültem. Nem ódzkodtam attól, hogy beszélgetéssel múlassam az időt a szünetekben, és azt sem bántam, ha délután valaki rám írt facebookon. 

6. Értékeld a csendet!

Ez nem egy új keletű dolog, igazából szerintem már egészen kicsi korom óta tudom, hogy a csend felbecsülhetetlen. Annak ellenére, hogy elég ügyesen tudok koncentrálni több dologra is egyszerre, ki nem állhatom például, ha írás közben beszélnek hozzám vagy ha olvasás közben körülöttem éppen tanácskozás folyik. Tulajdonképpen utálom a zajos dolgokat, mert elvonják a figyelmemet a fontos dolgokról. 

Az én családom azonban imád beszélni. Nem mondom, hogy nekem nem ered meg a nyelvem, ha arról van szó, de na. Az, amikor be nem áll a szája a másik három embernek, akikkel együtt élek, néha komolyan kiborító. Ezért is örülök annak, amikor a szüleim dolgoznak, a dédmamám meg leül olvasni, mert ilyenkor azt csinálhatok, amit akarok. 

7. Hallgasd meg azt, aki beszél!

Ezzel nem arra célzok, hogy minden csacsogó szószátyárt hallgass végig, vagy hogy keveredj bele olyan unalmas bájcsevejekbe, amiknek abszolút nincs semmi értelmük. Még csak nem is arra, hogy hagyd, hogy valaki befejezze a mondatát vagy a mondanivalóját, és csak azután kezdj vádaskodni, vitatkozni, ellenkezni stb. Pedig kétségkívül ez is egy fontos tanács, de...

Elsősorban arra gondoltam, hogy hallgasd meg azt, aki kiönti neked a lelkét. Hagyd, hogy beszéljen az, aki szeretne, még akkor is, ha csak panaszkodik, siránkozik vagy éppen fröcsög, mert ez azt jelenti, hogy ő megtisztel a bizalmával. És nincs annál jobb érzés, ha tudod, valaki bízik benned. Ha félbeszakítod azt, aki erőt vett magán és kiadta talán a legnagyobb fájdalmát neked, még akkor is, ha a te szemedben ez csupán felületes marhaság, azzal mélyen megbánthatod őt. 

8. Aki sír, azt öleld meg!

Elég sok mindenről beszéltem már nektek ebben a posztban, de magán a blogon is. Rengetegszer megemlítettem azt, hogy számomra a testi érintkezés, ha nem is taszító, de fura. Nem értem, hogy miért kell megölelni vagy megpuszilni valakit találkozáskor, és azt sem, hogy miért érsz hozzá minden cél nélkül. Kétlem, hogy a törődésedet és a szeretetedet csak így lehetne kifejezni, de mások szerint ez így van. Talán ezért is neveznek engem hidegnek. Pedig minden vagyok, csak az nem. 

A barátaim körében nagy szónak számít, ha valakit megölelek vagy megpuszilok, mert tudják, hogy nem mindenkinek osztogatom ezt a kegyet. Az egyik barátomnak egy osztálykirándulás alkalmával azt mondtam, hogy szeretem, és azóta ezzel henceg. Lehet, hogy van olyan barátom is, akinek még sosem mondtam ilyet. Nem tartom számon az ilyesmit, mert számomra nem fontos, hogy ki legyen mondva, csupán az, hogy érezzem. 

Az évek alatt azt a komoly tapasztalatot szereztem, hogy ha látsz valakit sírni, akkor ha ismered, ha nem, ha szereted, ha nem, meg kell ölelned. Vagy legalábbis tanácsos hozzáérned, megsimítanod a kezét, kisöpörni a haját a homlokából vagy átkarolnod a vállát. Ez egy íratlan szabály, amit nem igazán értek. Engem halálosan idegesítene, ha a hüppögéssel és a levegőhiánnyal küszködve valaki fogná magát és csakúgy magához szorítana. Mondom, elég defektes vagyok. Ennek ellenére mostanság gyakran alkalmazom ezt a technikát, mert úgy tűnik, jól beválik. Viszont jegyezd meg: ha én sírok, akkor csak végső esetben ölelj meg. 

9. Légy alapos!

Különös, mert sokan mondják rám azt, hogy alapos vagyok, bármiről is legyen szó. Ez valószínűleg csak azért van, mert a legtöbb ember, akit ismerek felületesebb munkát végez, mint én. Hozzájuk képest valószínűleg pontosabb, viszont a saját tudásomhoz és képességeimhez mérten rettenetesen csapongó és felszínes vagyok. Cikkírásnál például rengeteg szempont van, amit nem veszek át vagy éppen csak megemlítek, ha olvasok, akkor sem jegyzek meg mindent, a megfigyelő képességemen bőven van mit javítani, dolgozatoknál pedig sem idő, sem pedig hely nincsen arra, hogy megfelelően

körbejárhassak egy-egy témát.

Ezek viszont csak buta mentségek, amikkel nem szabadna törődni. Szerintem rettentő fontos, hogyha belekezdesz valamibe, akkor ne csak a felszínt kapargasd. Ha meg akarsz ismerni valamit, akkor ne hagyd abba, ne elégedj meg néhány információval. Kutass, jegyzetelj, tanulj. Egyelőre még én is a megvalósítás kezdetleges szakaszában vagyok, de azt kijelenthetem, hogy alaposnak lenni, igenis fontos.

10. Tanulj meg törölni!

Felejteni és szanálni muszáj. Nem halmozhatsz fel minden tudást és emléket, ez még Sherlock Holmes-nak sem megy, pedig ő azt mestere a gondolkodásnak. Persze nemcsak a fogalmi síkról kell beszélnünk, hanem a tárgyakról is. Én például elég ragaszkodó vagyok, szeretem megtartani a régi vackaimat, és olyan dolgokat gyűjtök, amiknek semmi értelme, például a topjoy kupakokat. Ennek ellenére tudom, hogy meg kell válnom azoktól a dolgoktól, amikre már nincs szükségem: ruháktól, sminkektől, tollaktól, régi jegyzetektől. Annak érdekében, hogy ne raktározzak el mindent, havonta megválok pár dologtól. 

Vannak gondolatok, amiktől szintén meg kell válnunk, de ezek nem feltétlenül csak a negatívak. Vannak olyanok is, amik feleslegesek vagy csak elvonják a figyelmedet. Ez bizonyos szempontból sokkal nehezebb, mint kézzelfogható dolgoktól megválni. Már az is bonyolult, hogy tudd, mi az, amire nincs szükséged, mi az az információ, amit következmények nélkül kihajíthatsz az ablakon. 

A törlés pedig az egyik legfontosabb része az írásnak is. Azt mondják, a jó író töröl. Ezzel nem feltétlenül értek egyet, de az biztos, hogy meg kell tanulni kihúzni azt, ami nem ad hozzá a történethez, még akkor is, ha éppen egy gyönyörű szóvirágról beszélünk. 

Köszönöm szépen, hogy elolvastad a bejegyzésemet, remélem, hogy tetszett :) Mi az, amire te rájöttél az évek során? Mik a tapasztalataid? Mik azok a leckék, amiket szerinted mindenkinek meg kéne tanulnia? Szerinted összefügg a korral a felnőttlét? Véleményeiteket, gondolataitokat, észrevételeiteket írjátok meg kommentben! Üdv: Kriszti :)