Ugrás a fő tartalomra

A fekete tükör

Sziasztok!

Úgy tűnik, megszállt az ihlet. Oké, valójában nem. Már egy ideje ott csücsül ez a novella a piszkozatok között, egészen pontosan azóta, hogy tavaly karácsonykor ki akartam tenni, de aztán meggondoltam magamat. Most, ne kérdezzétek, miért, úgy döntöttem, hogy megosztom veletek ezt a novellámat is. Jó olvasást! :)

A fiú sötét, ijedt szemeivel egy pillanatra sem nézett rá. Körülöttük mindent alaposan megfigyelt, a tekintete minden gallyon és levélen elidőzött egy darabig, de őrá sosem pillantott. Kata összezárt ajkakkal, értetlenül és a hirtelen jött sokktól még mindig kótyagos fejjel tápászkodott fel a földről, a fagyott hó nagyokat roppant a súlya alatt. 
 - Idióta - morogta magában, de elég hangosan ahhoz, hogy a fiú meghallhassa. Csak nem gondolja, hogy azzal a makacs némaságával és a bűnbánó arckifejezésével minden el is van intézve? - Nem tudsz figyelni? 
 - Bocs - mondta Márk nem túl meggyőzően. Egészen úgy viselkedett, mint aki máris unja a lány társaságát. Ez Katát természetesen feldühítette, hiszen nem akart ő találkozni vele, csupán a véletlen köszönhető, hogy így összefutottak. Az meg végképp nem rajta múlott, hogy ilyen fájdalmasra sikeredett a nem várt találkozás. Persze, ha a lába elé nézett volna... 
 - Már el is van felejtve - szólt hűvösen a lány. Beszéd közben az ajkai közül párafelhő szivárgott ki, amely lassan szétoszlott a levegőben. Kata ekkor megborzongott, mintha csak most vette volna észre, milyen farkasordító hideg van, és hogy rajta éppen csak egy vékony dzseki van. Zsebre tette a kezeit, mintha attól felmelegedhetne, és irigykedő pillantást vetett Márkra. A kabátja ugyan nem volt sem tiszta, sem pedig új, de még ránézésre is megfelelőbb öltözéknek számított, mint a lány bőrdzsekije, amit hirtelenjében felkapott, amikor eljött otthonról. Átkozta magát az ostobaságáért, de azzal nyugtatta magát, hogyha az ajtóban nekiállt volna a fogason kutakodni a kabátja után, a távozása korántsem lett volna olyan drámai, mint így. Bizony, ennek lesznek még következményei. Ha más nem, akkor egy párnapos náthát mindenképp sikerült elkapnia, de jobb - vagy éppen rosszabb - esetben holnap vagy holnaputánra már torokgyulladással fogja az ágyat nyomni. 
Nem volt tökéletesen biztos abban, hogy ez jó ötlet. Sőt. Semmi kedve nem volt a téli szünetből hátralevő kevéske időt betegen tölteni, de arról szó sem lehetett, hogy csakúgy hazamenjen. Akkor komolytalannak fogják gondolnia, butának és felelőtlennek. Nem, ezt nem hagyhatja. Ha kipirult arccal, dermedt végtagokkal botorkál haza, akkor látni fogják, hogy valami nincs rendben, és végre komolyan veszik. Nem fogják figyelmen kívül hagyni a problémáit, mint ahogy szokták. 
Azt persze nem tudta, hogy mit kéne tennie. Mit csináljon, hova menjen? 
 - Mit bámulsz? - kérdezte a szemöldökét összevonva Márk. Időközben egész testével a lány felé fordult és mintha közelebb is lépett volna hozzá. Kata sűrűn pislogott pár másodpercig, hogy visszatérjen a valóságba. Ahhoz, hogy a fiú szemébe nézhessen, fel kellett emelnie a fejét. Már nyitotta a száját, hogy valami csípős megjegyzéssel felelhessen, de sehogy sem akaródzott kimondani a sértést. Katát nem is emlékezett arra, hogy a fiú ilyen magas lett volna, pedig Márk mindig is nyúlánk volt. 
- Semmit - rázta a fejét, kerülte Márk tekintetét. A keményre fagyott földön két pár cipőt látott. Az ő lábán vékony tornacipő volt, a fehér anyag és a gumitalp semmit sem ért a hideg ellen. Márk ellenben bakancsot viselt. 
- Aha - hagyta rá a fiú, de közben furcsállva meredt Katára, aki ezt kimondottan idegesítőnek találta. Márk az a fajta srác volt, aki sem helyes, sem kedves, sem pedig okos nem volt, de a tekintetétől minden lány pillanatok alatt zavarba jött. Órán Kata néha érezte, hogy a fiú fekete szemeivel éppen őt bámulja. - Mit keresel itt? 
 - Közöd?
 - Menj a picsába.
 - Mi van?
 - Semmi. 
Márkkal nem lehetett beszélgetni. Az osztályban éppen ezért sokan nem kedvelték, de rosszat ők sem tudtak mondani róla. Nem balhézott, de nem is vegyült el. A viselkedése átlagos volt, de mégis feltűnt az embernek. Kata mindig úgy érezte, hogy valami nem stimmel vele, de semmi sem utalt arra, hogy Márk tényleg zűrös alak volna. Nem szeretett a közelében lenni, és egyáltalán nem tetszett neki az sem, amikor találkozott a tekintetük.
 - Meg fogsz fázni - szólalt meg ismét Márk, és ismét szemügyre vette a lányt. 
 - Hm? 
 - Mondom, le fogsz taknyosodni - helyesbített, és idegesen elnézett Kata válla felett. A lány kihasználta az alkalmat, és rászegezte a tekintetét. Nem ringatta magát abba a hitbe, hogy a fiú nem veszi észre, de a másik viselkedése arra késztette, hogy flegmán ignorálja a másik durva megnyilvánulásait. Márk állkapcsa megfeszült, ahogy a távolba meredt. Úgy tűnt, az összetaposott hó és a letört ágak diszharmonikus halma sokkal jobban leköti a fiú figyelmét, mint az előtte álló, csendesen várakozó lány.
A fagyos szél felkavarta körülöttük a levegőt, a fák ágai hangosan suhogtak a mélységes csendben. Kata összébb húzta magán a dzsekijét, és türelmetlenül sóhajtott. El kéne indulnia. Nem lakott messze az erdőtől, csupán negyedórányira, viszont nem szeretett volna sokáig maradni.
 - Nem akarsz menni? - kérdezte Márk felvont szemöldökkel. Katának fel sem tűnt, hogy a fiú immár nem a háta mögötti ágas-bogas területeket szemléli, hanem egyenesen az arcába néz. Hasonlóan kifürkészhetetlen tekintettel meredt rá, mint amilyennel az osztályban szokta vizsgálni; töprengő álmélkodással, kitartón, mintha a veséjébe látna. A lány nem egészen értette, miért hozza ennyire zavarba a fekete szempár, de abban egészen biztos volt, hogy az ő fejébe senki sem láthat bele. Senki sem tudhatja, mit gondol vagy érez. Ez az ő magánügye, senkinek semmi köze hozzá.
 - Talán zavarlak? - csattant fel hisztérikusan Kata, és karba tett kézzel kényelmi pozícióba állt. Ha a fiú ennyire akarja, hogy menjen, akkor már csak azért is maradni fog. Az elhatározása elég szilárdnak tűnt, de némi aggodalom azért munkálkodott benne; a legkevésbé sem akarta, hogy besötétedjen és egyedül kelljen hazakutyagolnia. Egy sötét erdőben való kiadós séta gondolata nem nyerte el a tetszését, azonban azt sem hagyhatta, hogy Márk, az antiszociális, folyamatosan morgó Márk azt higgye, úgy ugrál, ahogy a fiú fütyül. Ugyan már! Azonkívül, hogy egy osztályba járnak, semmit sem tudnak egymásról.
 - Engem aztán nem - vont vállat nemtörődöm módon Márk. Közönyösen, lassú tempóban beszélt, mintha neki minden mindegy volna. Talán az is. Ha tényleg olyan, amilyennek látszik, amilyennek az osztályban gondolják, akkor nem sok gondja lehet a világgal; csupán arra kellett ügyelnie, hogy a közömbösség merev álarcát állandóan magán viselje, és máris örökös lázadónak, haszontalan semmirekellőnek és titokzatos csábítónak gondolták. Kata csak nehezen tudta megállni, hogy ne forgassa a szemét.
Egyszerűen nem értette, hogy miért marad mégis. Ott állt, lecövekelve a magas, sovány fiú előtt, és semmi, de semmi nem jutott eszébe, ami miatt ezt kéne csinálnia. Hiába szólongatta magát, hiába helyezte át a testsúlyát az egyik lábáról a másikra, képtelen volt elindulni. A fák kinyújtott karjai közt látszott, hogy a nap lassan sárga masszává olvad az égbolton, de a hazatérés gondolata idegességgel töltötte el. Úgy érezte magát, mint egy megfeszített húr: hozzáértő kezek nélkül bármelyik pillanatban elpattanhat. Ezenkívül fúrta az oldalát a kíváncsiság is.
- És te miért vagy itt? - tette föl a kikívánkozó kérdést. Márk összevonta a szemöldökét, a tekintete nem árult el semmit. Kata kellemetlenül érezte magát, mert előbb, amikor a fiú tőle kérdezte ugyanezt, gonoszul letromfolta. Miért kéne Márknak válaszolnia? Miért kéne egyáltalán törődnie vele?
- Sétálok - jött az egyhangú felelet. Kata félretette az aggályait. A szűkszavú válasz elindította az agyában a fogaskerekeket, a szavak pedig csak úgy elhagyták a száját. A füle mögé tűrt egy haj tincset, aztán a dzsekije mélyébe süllyesztette a kezét, mintha ez enyhíteni a gerincén végigfutó hideg erejét.
- Karácsonykor? Egyedül? - Egészen úgy tűnt, mintha megdöbbent volna ezen, mintha valami rendellenes szokásnak tartaná az esti sétákat vagy a magányos erdei túrákat. Mintha Márk valami elemi szabálytalanságot követett volna el, amiért csak lenézni, elítélni lehet.
- Te is egyedül vagy - emlékeztette a fiú még mindig közönyösséget színlelve, de a hangjában időközben valami megváltozott. Alig hallható, finom remegés hajlította meg a szavait. Kata egy pillanatra kétségbeesést vélt felfedezni a tekintetében. - Karácsonykor - tette hozzá a nyomaték kedvéért.
Kata bólintott, óvatosan, mintha abban reménykedne, hogy Márk nem veszi észre a visszajelzést. Igaza van. Szenteste, mikor mindenki más a családjával díszíti a karácsonyfát, várja a vendégeket vagy az ajándékozás lázas várakozásától égve sürög-forog, addig ő itt áll a közeli erdőben, fázva, félve egy olyan fiúval, akit nem is ismer. Akit nem is akar megismerni. Egyedül van, még akkor is, ha társasága éppen akad. A lány úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. A torkában gombóc dagadozott.
- Én... eljöttem otthonról - közölte akadozva, és a cipőjére kezdett koncentrálni. Nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna. - Összevesztem a szüleimmel. Azt akarom... Azt akarom, hogy aggódjanak értem. - A légzése szaggatott volt, Kata valami hirtelen impulzus hatására szipogni kezdett, és érezte, hogy a könnyek feltántoríthatatlanul gyűlnek össze a szemében. Pár másodperces szünetet tartott, aztán fanyar mosoly jelent meg az ajkán. - Tudod, ők sosem aggódnak.
- Értem.
- Érted?
- Megértem. És a legjobb megoldás: a menekülés. Elrohansz, eltűnsz, nem is keresnek. Békén hagynak. Nem is vesznek rólad tudomást. Amiről nem beszélünk, az nem is létezik.
Kata meghökkent. Nem emlékezett egyetlen olyan alkalomra sem, amikor Márk két tőmondatnál többet fűzött volna hozzá egy témához, ezért váratlanul érte, hogy most megnyílt. Igen, megnyílt, ugyanis a hangjában megbújó fájdalom nem lehetett Katáé vagy a kamaszoké általában. A lány most először, célzatosan nézett a fiú szemébe, hogy megérthesse, mi zajlik a lelkében. Tudni akarta, mit érez a fiú, hogy miért mondja azt, ami őt is annyira foglalkoztatja.
Márk sötét, nőiesen hosszú szempillái árnyékot vetettek az arccsontjára, ahogy laposakat pislantott,  mintha azonnal elnyomhatná az álom. Ezután felpillantott; egy másodperc elég volt ahhoz, hogy Kata elkapja a tekintetét és fogva tartsa. Különös, bizsergető érzés volt, ahogy egyre jobban elmélyedt Márk fekete szemeiben. Valami láthatatlan sötétség ragadta meg és húzta lefelé: gyorsan, megállíthatatlanul zuhant. Elveszett. Márk szemei olyanok voltak, mint egy fekete masszával bevont tükör; a lány önmagával nézett farkasszemet, de a könnyektől fénylő, elmosódó alak mégsem lehetett ő. Túl távoli, túl bizonytalan. Félő, hogy eltűnik.
- Anya azt mondta, alig várja, hogy elköltözzek. Aztán hogy takarodjak a házából, és vigyem el a szaros cuccaimat. Hogy többet nem is akar látni. Én... nem akartam, hogy ez legyen. Nem akartam, feldühíteni. Nem akartam. - Kata sírt. Az arca eltorzult, kivörösödött, a hangja meg-megbicsaklott, ahogy a veszekedés részleteire gondol: a hangos tévére, a fejfájásra, arra, hogy anya hangja áttöri a lüktetés alkotta falat, elnyomja az üvöltő tévét, a kutyák ugatását. Emlékszik a csendre, a sorjázó kérdésekre, amelyekre nem létezik megfelelő válasz. Akaratlanul is összehúzta magát, mintha az édesanyja feddő kézmozdulatai most is megfutamodásra ösztönöznék. Amikor a fiú egyik kezét a vállára tette, összerezzent, megijedt. Márk óvatosan közelebb vonta magához a lányt, aki ügyetlenül lép egyet.
- Nem értem - szipogta. Észre se vette, amikor a fiú karjai köré fonódtak, csak a testét átjáró meleg térítette némiképp észhez. A fejét a fiú mellkasába fúrta.
- Senki se érti. Én azt csinálok, amit akarok. Ők mondták. Nekik mindegy.
- De karácsony van - mondta Kata, mintha ez meggyőző érv lenne a békesség mellett. Nem volt az. Márk végigsimított a lány haján, de nem reagált a megjegyzésére. - Ugye mi vagyunk a hibásak? - kérdezte aztán.
- Mi. Ki más lenne? Mi vagyunk a semmirekellők. A koloncok. A teher, amitől nem tudnak megszabadulni. Mi tehetünk erről az egészről. Mi tehetünk arról, hogy utálnak.
- Nem. Nem utálnak - jelentette ki Kata csendesen. - Nem utálhatnak.
- Akkor nem szeretnek.
- Szeretniük kell. 
Elhallgattak. Egyikőjük sem értette a másikat. Anya talán hirtelen haragú volt, talán elege lett abból, hogy Kata mindig olyan harapós, talán a munkahelyi stressz tette, amiatt volt mérges. Nehéz neki is, apának is. A gyereknevelés nem szórakozás, Kata pedig... Kata mindent megtett azért, hogy jó legyen: tanult és olvasott és tudta, mit akar. Tizenhárom éves volt, de minden szükséges lépést megtett azért, hogy neves gimnáziumba kerülhessen, egyetemre járhasson, hogy felnőtt korában ne legyen teher a szülei számára. De ez nem elég. Volt valami, ami Katának nem ment, ami miatt mindig kihúzta a gyufát a szüleinél. Nem akarta, hogy ez történjen, változni szeretett volna, de nem találta meg a módszert és a kicserélendő alkatrészt sem. Ebből arra következtetett, hogy képtelen megváltozni, hogy gyári hibás. Selejt. Anya azt mondta, nem selejtes, csak képtelen normálisan viselkedni. Hogy szemtelen és hálátlan.
De anya szerette őt. Kata viszont. A szülőnek szeretni kell a gyerekét, nem? Ez nem választható. A gyerek nem olyan, mint egy cipő: ha nem megfelelő, nem viheted vissza, hogy becseréljék. Meg kell tanulnod együtt élni vele és szeretni. Szeretned kell.
Márkot sem utálhatják a szülei.
- Mégis miért utálnának? - kérdezte végül.
- Mert mindenki azt teszi.
- Én  nem utállak.
- Te nem - mondta minden meggyőződés nélkül a fiú, és erősebben szorította magához Katát. A hangjuk egészen halk volt, csupán gyenge suttogás, amit ha a szél felkap, még a másik sem hallhatja tisztán. Kata belemosolygott a fiú kabátjába. Nyugalom töltötte el. A fiú biztonságérzetet nyújtott neki, pedig időközben besötétedett. A szórványosan megmaradt hó kékesen világított a csontos ujjak árnyékai között. Csillagtalan éjszaka volt, meleg és szomorú.
- Te nem - lehelte Márk, majd lehunyta a szemét.

Kíváncsi vagyok a véleményetekre :) Nyugodtan írjátok meg kommentben, mit gondoltok róla, ha jó, ha rossz. Üdv: Kriszti 

Megjegyzések

  1. Húha! Ez valami csodálatos. Nagyon tetszett. Nagyon jól van megírva. Nagyon tetszik. Még sok-sok ilyet. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Nagyon szépen köszönöm :) Jó az időzítés, nem? :D

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

SOROZATAJÁNLÓ: Csengetett, Mylord?

Sziasztok!
Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a Sherlock és a My mad fat diary után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.

Szűcs Vanda: Egy ikerpár titkos naplója 1-2.

Sziasztok!

A bejegyzések megírása mindig hosszú folyamat, ezt mindenki tudja. Még egy egyszerű, átlagos cikket is ki kell(ene) dolgozni, megszerkeszteni, átnézni és kijavítani, nemhogy egy nagyobb lélegzetvételű, nehéz posztot, egy olyat, mint amilyen ez is lesz. Hetek óta próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy végre letudhassam ezt a kritikát is, de csak most jutottam odáig, hogy le is írjam őket. Remélem, hogy teljesen érthető, megfelelő mértékben határozott és őszinte leszek majd.  Kezdjük hát bele a rettegett Egy ikerpár titkos naplója című könyvsorozat első két részének remélhetőleg átfogó kritikájába!