Ugrás a fő tartalomra

Úton

Sziasztok!

A kreatív szárnybontogatás nem az én asztalom: hiába igyekszem, nem sikerül jót alkotnom. A novellák valahogy nem érdekelnek, nem élvezem őket olvasni vagy írni. Ennek ellenére néha muszáj kikapcsolnom az agyam, más karakterekkel dolgoznom, mást alkotnom, mint amivel mondjuk hónapok óta foglalkozom. Egy ilyen kis pihenés eredménye a lenti novella, fogadjátok szeretettel!


A vonat robog. 
Magam mögött hagyok mindent: az otthonomat, a családomat, az egész életemet. 
Elszakadok tőlük: mintha a bőrömet tépnék. A csontjaimig lecsupaszodom, az ablakon beszivárgó napfény éget. Tűz perzseli végig az ízületeimet: szétporladok. 
Meredten a külvilágra összpontosítok, nézem, ahogy az üde zöld foltok mocskos vérrel mosódnak össze a nagy száguldásban. 
Azonnal megérzem, amikor valaki belép a kabinba. A helyiség hirtelen szűkké, nagyon szűkké válik, a levegő elfogy, a tüdőm szinte ordít az oxigénért, én pedig a földre rogyok, vonaglom, de már mindegy. A haláltusám semmit sem számít. Neki nem. 
A férfi leül velem szemben. 
Magas, ösztövér alakja nevetségesen fest a kora tavaszi napsütésben. Öltönyt visel. Egész megjelenése foltos, rendezetlen. Egyedül a tekintete árulja el, hogy ügyvéd. Csak az ügyvédek tudnak olyan komoran, öntelten és hivatalosan végigmérni egy nőt, ahogy ez a férfi teszi azt az én esetemben. 
Olyan erősen préselődöm az üléshez, hogy attól félek, eltűnök benne. Ez az, amit szeretnék: eltűnni. Eltűnni a kemény bőr egy szakadásában, akármilyen koszos, akármilyen veszélyes. A lényeg, hogy elnyeljen engem a föld, hogy sose találjanak rám. 
 - Szabad lesz egy szóra, kisasszony? - kérdi a férfi. A hangja kimért, mély basszus. Hangszálának egyetlen rezzenése betölti az egész fülkét. Érzem a bőrömön a bizsergést, a kaparászó motoszkálást a fejemben.
Nem válaszolok. Konokul csücsörítem a számat. Az ajkaim szorosan összepréselődnek, úgy teszek, mintha a rúzsomat igazítanám. Szinte hallom, ahogy a kicserepesedő vékony bőrrétegek elválnak egymástól. 
 - Igazán nem akarom zavarni - fűzi hozzá némi eredménytelen torokköszörülés után az ügyvéd. Határozottan ügyvéd. A tartása merev, szigorú, a mozdulatai szinte gépiesek. Kegyetlen, de udvarias úriember. A legrosszabb fajta. 
 - Elnézést, de akármi iránt is szeretne érdeklődni, biztosíthatom, hogy nem áll módomban válaszolni a kérdésére. - A szavak anélkül hagyják el a számat, hogy tudatában lennék a jelentésüknek. A hangom szárazan cseng: recsegő gallyak a pattogó tűzben. 
A férfire nézek. Sebes, lopott pillantás ez, mégis félő, hogy észreveszi. Éles szeme van; fürkésző, halványkék a magabiztosság fényétől övezve. Lehetetlen kitérni a pillantása elől. Lehetetlen megszabadulni tőle. 
Oh, szabadság. Eszembe jut, hogy csak az imént téptem le magamról a zsarnokság ősi láncait, és most... Most itt ülök ezzel az ismeretlen szerzettel egy fülkében, és úgy érzem erősebb béklyók tekerednek a csuklómra, mint amelyeket oly sokáig igyekeztem megsemmisíteni. 
 - Ebben nem lehet biztos. Nem ismeri a kérdést - érvel a férfi, és megigazítja a zakóját. Értelmetlen cselekedet: a gallérja továbbra is félig fel van hajtva, a zsebei pedig kifordultak. A nyakkendője is félre van csúszva. Szétszórt alak, ami az öltözködést illeti. Igen, szétszórt. Akkor mégis micsoda esze lehet!
 - Jelenleg semmiféle kérdésre nem áll módomban válaszolni - pontosítok ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. 
 - Kisasszony, maga meglehetősen bizalmatlanul viselkedik velem - jegyzi meg szemrehányón a férfi. 
 - Ezt nem cáfolhatom meg - felelem. 
Mély, fojtogató csend telepszik kettőnk közé. Igyekszem kiélvezni a bizonytalan némaságot. A tájat figyelem: mindazt, ami mögöttem jár és azt, ami még vár rám. 
Szabad vagyok. A magam ura. 
Mégis mihez kezdjek most?
Megrázom a fejem. Nem vagyok kíváncsi erre a kérdésre. Nem akarom többet hallani. Nem engedhetem, hogy a mérgező gondolatnak akárcsak csírája is megteremjen az elmémben. Gyökerestül kell kitépni mindent, ami nem odavaló. 
El kell távolítani az emlékeket.
El kell távolítani mindent, ami volt. 
Mindent, ami én voltam. 
 - Azt hiszem, illene bemutatkoznom: Karvázy Arnold vagyok - szólal meg ismét a férfi. Riadtan kapom oda a fejem, mintha valami rémhírt közöltek volna velem. - Szabad esetleg megtudnom a maga nevét is, kisasszony? - érdeklődik ezúttal közvetlenebb hangnemben. Mély levegőt veszek, és ellazítom az izmaimat. 
 - Nekem nincs nevem - mondom rezignáltan. Az ügyvéd, az az átkozott ügyvéd, felvonja az egyik szemöldökét, és lányosan finom ajkait végigsimítja a hüvelykujjával. 
 - Mindenkinek van neve. 
 - Nekem nincs - makacskodom. Neki volt neve. Annak, aki valaha egyenlő volt velem. Aki általam létezett, élt, beszélt és járt. 
Én most már nem vagyok ő. Többé már nem. 
 - Az embert kell valahogy nevezni - jelenti ki megingathatatlan hittel. - A név egyenlő az emberrel. Név nélkül... Név nélkül semmi az ember. 
 - Nem semmi. Csak ember. Egy a sok közül.
 - Nézze, valahogy mégis neveznem kell magácskát - mondja gondterhelten néhány percnyi hangtalan tűnődés után. 
 - Magának aztán egy percet sem kell törődnie velem. 
 - S mi lesz, ha később mégis kell? Ha netalántán egyszer még szüksége lesz rám? - tárja szét a kezét a férfi. A mozgása egyre szabadabb, természetesebb, mintha kezdene felengedni a fagyos munkahelyi magatartásából. Bosszantó. 
 - Kétlem, hogy bármiféle kapcsolatba kerülhetnék magával a közeli vagy távoli jövőben. 
 - Mitől olyan biztos ebben?
 - Nincs szükségem a magafajtára. Megállok én a magam lábán is. 
Önbizalomtól duzzadva mondom mindezt, azonban kijelentésem teljesen alaptalan. 
Elfordulok a férfitól. Nem akarom látni az önelégült mosolyba húzódó ajkát, a merész metszésű orrot vagy az ívesen húzódó szemöldökcsontját. Elegem van az ábrázatából, az otromba kérdéseiből. Mégis mit képzel magáról, hogy beront a fülkébe? Mindenféle engedélykérés nélkül, mintha ez magától értetődő volna. A megkésett harag elönti az egész testemet, a férfi szavai azonban hideg vízként párolognak el a lángoló csontjaimon. 
 - Ebben egy pillanatig sem kételkedtem, kisasszony. Mindazonáltal egy jó ismerős sosem árthat. Valaki, aki tudja, hogyan húzza ki a csávából a bajba jutott hölgyeket. Aki ismeri a jog kanyargó útjait. Akinek elég egy pillantás egy vonzó, ifjú hölgyre ahhoz, hogy felfedezze benne a potenciális bűnözőt vagy a rászedett áldozatot, ha úgy tetszik. - Bársonyos duruzsolása lassan szivárog a tudatomba. 
Remegek a dühtől. Vagy talán a félelem okozza? 
A sűrűsödő ágak erdején át nem látom, hol járunk. Csupán önarcképem lebeg kísértetként előttem az ablaküveg túloldalán. Sápadt, könnyező árnyalak, rég elveszett lélek, amelynek léte csupán most nyert értelmet. 
 - Nem tudhatja - suttogom kétségbeesetten. 
 - Mégis tudom. 
Nincs több mondanivalónk egymásnak. A szavak már mit sem érnek, a tagadás hasztalan. Elküldhetném a pokolba a férfit, ha nem volnék biztos abban, hogy útjaink még ott is kereszteznék egymást. Kitörhetnék magamból, felhívhatnám magamra a kalauz és a többi utas figyelmét, ezzel leküzdhetetlen akadályokat gördítve magam elé. Visszautasíthatnám a férfi ajánlatát, ahogy eddig is tettem. Miért is ne? Hiszen eddig is bevált, nem igaz? 
Vagy akár hallgathatok is, beletörődve abba, hogy a férfi számára nyitott könyv vagyok: kiolvashatja belőlem a legtitkosabb félelmeimet is minden erőlködés nélkül. 
Hajtsam tehát igába a fejem, mint egykoron is tettem? Áldozzam fel az éppen visszanyert szabadságomat csupán egy idegen kétes szavaiért? Egy ki nem mondott ígéretért egy ki nem mondott titokra vonatkozóan? 
 - Honnan tudja? - kérdezem csendesen. Ha erre a kérdésre megfelelő választ ad: igazat mond. Ha kitér a válaszadás elől, ha hárít, ha hazudik, azt tudni fogom. Nem verhet át. Nem csalhat csapdába. 
A férfi elmosolyodik. Csendes, alattomos vigyora van: apró fehér fogak harapófogója. 
 - Maga meglehetősen kíváncsi ahhoz képest, hogy nem szívesen ossza meg a saját véleményét másokkal - állapítja meg gúnyosan Karvázy úr. 
 - Talán bűn a kíváncsiság? 
 - Nem. A kíváncsiság nem bűn. Sok minden az, de a kíváncsiság semmiképpen sem az - mondja a férfi, és a szemembe néz. Mélyen belefúrja a tekintetét az enyémbe. 
 - Nos? Mégis hogy lehet maga ilyen... jól értesült? - érdeklődöm. 
 - Jók a megérzéseim. 
 - A megérzés ehhez kevés. Ki tájékoztatta magát a... helyzetemről? Ugyanis valaki minden bizonnyal megtette. Maga nem véletlenül találkozott velem. Maga engem keresett. - Egyre biztosabb vagyok magamban. Ezek a gondolatok éppen akkor támadnak fel bennem, amikor kimondom őket: a felismerés megijeszt. 
 - És meg is találtam - bólint vészjóslón. 
 - Ki maga? - kérdezem rémülten, leplezetlen kíváncsisággal. 
 - Karvázy Arnold, mint már említettem. A kisasszony feledékeny, nemde bár? Olyannyira, hogy megfeledkezett a saját férjéről és gyermekéről is. 
A végtagjaim elernyednek. A bizonyosság olyannyira felzaklat, hogy egy pillanatra elvesztem a lélekjelenlétemet és felhördülök. A szám elé kapom a kezemet, és úgy zihálok, miközben egyre növekvő rettegéssel szemlélem az előttem ülő, egyre derűsebb úriembert. 
 - Maga... maga... Most mégis mi lesz velem? Mit fog tenni velem? 
 - Semmit. Segíteni fogok magának, megértette? - A szemembe néz, gondoskodón, de üzleti jelleggel. Pontosan adagolt empátiával igyekszik megnyerni magának. Ez a pár csepp méz a keserű patkányméreg közepette felbecsülhetetlen értéknek tűnik. 
 - Segít nekem? - rebegem döbbenten. Karávzy úr bólint. 
 - Mindent megteszek azért, hogy elmenekülhessen - mondja a lehető legkomolyabban.  
 - Miért? Mégis miért segítene nekem? - faggatom hisztérikus hévvel. Nem értem ezt az embert. Nem értem, miért segítene nekem. Nekem. Azt sem tudja ki vagyok. Csak a múltamat ismeri. A múltam pedig már rég nem egyenlő velem. 
 - Mert tudom, mit tettek magával.  
A vonat lelassul. 
Begördülünk a pályaudvarra. Felpattanok az ülésről és kapkodva veszem magamhoz a csomagjaimat. Karvázy úr nyugodt léptekkel követ. 
 - Ide figyeljen: maga most leszáll itt, én tovább megyek. Senki sem tudhatja meg, hogy kapcsolatba léptünk egymással. A maga érdekében. - Szünetet tart, a karomnál fogva tart vissza a leszállástól. Bólintok, megértettem. - Egy dolgot azonban el kell árulnia nekem. Egyetlen választ adjon nekem, rendben? 
 - Rendben - mondom, és  megigazítom zilált tincseimet. Nem mehetek emberek közé ilyen rendezetlen külsővel. A végén még rossz szemmel néznének rám. Nem bírnám ki, ha holmi slampos bolondnak gondolnának. Az első benyomás rettentően fontos. Most, hogy új életet kezdhetek, minden másképp lesz. 
 - Mondja meg, hol vannak most? - kérdi a férfi. Egyenesen a szemembe néz, nem hazudhatok neki. Nem is akarok. Kissé ugyan meglep a kérdése, de ezek után úgy gondolom, nem érdemes félrevezetni ezt az embert. Segíteni akar nekem. Segíteni is fog, én pedig megmenekülök. 
 - Hogy hol vannak? 
 - Igen - biccent egyet Karvázy úr, és várakozóan pillant rám. 
 - A pincében - felelem, és megkönnyebbülve, megigazított ruhában, csinos kalapban, makulátlan úri hölgyként leszállok a vonatról. Az utam véget ért. Készen állok új életet kezdeni.

Remélem, tetszett nektek :) Mit gondoltok róla? Mi a véleményetek, milyen egy jó novella? Mit tartotok elvárásnak ebben a műfajban? Véleményeiteket, gondolataitokat, észrevételeiteket írjátok meg kommentben! 
Üdv: Kriszti :)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

SOROZATAJÁNLÓ: Csengetett, Mylord?

Sziasztok!
Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a Sherlock és a My mad fat diary után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.

Szűcs Vanda: Egy ikerpár titkos naplója 1-2.

Sziasztok!

A bejegyzések megírása mindig hosszú folyamat, ezt mindenki tudja. Még egy egyszerű, átlagos cikket is ki kell(ene) dolgozni, megszerkeszteni, átnézni és kijavítani, nemhogy egy nagyobb lélegzetvételű, nehéz posztot, egy olyat, mint amilyen ez is lesz. Hetek óta próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy végre letudhassam ezt a kritikát is, de csak most jutottam odáig, hogy le is írjam őket. Remélem, hogy teljesen érthető, megfelelő mértékben határozott és őszinte leszek majd.  Kezdjük hát bele a rettegett Egy ikerpár titkos naplója című könyvsorozat első két részének remélhetőleg átfogó kritikájába!