Ugrás a fő tartalomra

5 igazán jó romantikus történet

Sziasztok!
Sokan joggal orrolhatnak rám amiatt, hogy minden valamirevaló romantikus történetet lehúzok, mert valahogy egyik sem felel meg az én kényes ízlésemnek. Különös, de engem nem szórakoztat önmagában az, hogy két ember háromszáz oldalon keresztül mást sem csinál, csak bámulja egymást meg csókolózik, de közben nem történik semmi. Ha mégis, akkor az csakis valami szappanoperába illő jelenet lehet; kiderül, hogy a fiúnak van barátnője vagy valamelyikük balesetet szenved, esetleg
összevesznek valami butaságon, ami senkit nem érdekel... Tehát engem az ilyesmi nem szórakoztat, de hogy ne gondoljatok szívtelennek, összeszedtem nektek nem kevesebb, mint öt - jól olvastátok, öt - romantikus könyvet, amit igenis szerettem:


"És te hogyan döntenél?
Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit.
Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.
Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.
Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?"
Ezt a könyvet még azelőtt olvastam, hogy igazán népszerűvé vált volna - még nem volt belőle film és még a második része sem jött ki. Eleinte nem is akartam elolvasni, mert elég nyomasztó témája van, de ajándékba kaptam, úgy illett, hogyha meg is visel, azért átküzdöm magam rajta. Az elvárt szenvedés és feszült sóhajtozás helyett azonban körömrágás és örömujjongás lett. Az írónő stílusa néhány oldal után azonnal magával ragadott, élmény volt olvasni. Arra számítottam, hogy romantikus túlzásokkal és lirizált körmondatokkal fogom szembetalálni magam, vagy éppenséggel valami Steel-féle telenovellát kapok majd, de nem. Forman ügyesen vegyítette a való világ csúfságát mutató tragikumot a Miát jellemző fekete humorral és a szívszorongató románccal. Ez a könyv adott nekem valamit, pedig nem volt más, mint egy szerelmi történet.  


"Cath ​imádja Simon Snow-t. Oké, Simon Snow-t mindenki imádja…
Ám Cath-nek az egész élete abból áll, hogy rajong – amihez nagyon ért. Cath és Wren, az ikrek kisiskolás korukban menekültek a Simon Snow-sorozathoz, miután az anyjuk elment.
Elolvasták a könyveket. Újraolvasták őket. Beköltöztek a Simon Snow-fórumokra, továbbírták Simon Snow történeteit, az összes premieren valamelyik szereplőnek öltöztek.
Cath nővére nagyjából kinőtt a rajongásból, de Cath nem bír. Nem is akar.
Most, hogy felvették őket a főiskolára, Wren megmondja Cath-nek, hogy nem akar egy szobában lakni vele. Cath kikerül a védelmi zónájából, ettől fogva egyedül kell megállnia a lábán. Lesz egy mogorva szobatársa, akinek a kedves fiúja örökké náluk lebzsel; egy regényíró professzora, aki szerint a fanfickel bealkonyult a civilizációnak; egy jóképű évfolyamtársa, aki csak a szavakról akar dumálni… és közben folyamatosan izgulhat lágyszívű, érzékeny apjáért, aki még sose volt igazán egyedül.
Tehát az a nagy kérdés: kibírja-e Cath úgy, hogy Wren nem fogja a kezét? Elég nagy már ahhoz, hogy a saját életét élje? Egyáltalán fel akar-e nőni, ha a felnőtté válás ára az, hogy le kell válnia Simonról?"
Rainbow Rowellt az Eleanor és Park című könyve kapcsán ismertem meg. (Lásd: lentebb) A Fangirl minden szempontból egy könnyed mű, még akkor is, ha vannak benne mélyebb tartalmak is. A témája hihetetlenül egyedi és azt hiszem merész is, ugyanis... kinek jutna eszébe írni arról, aki ír? Itt nem a hivatásos írókra gondolok, hanem a bloggerekre, a fanfiction-írókra, azokra, akiknek a munkásságát nem ismerik el és sokszor gúny tárgyává válnak, mert senki nem ismeri valójában az ő motivációjukat, azt, hogy mégis mennyi munka van egy-egy bejegyzésben vagy hogy milyen szenvedéllyel csinálják azt, amit. Mert igen, én is blogger vagyok, és gyakran szembesülök a szűkebb környezetemben is azzal, hogy ők a blogot magamutogatásnak gondolják, gyerekesnek vagy hülyeségnek tartják. Ez engem természetesen bánt, hiszen én tudom, hogy igenis vannak olyanok, akik valódi tartalmakat töltenek fel a netre, és nemcsak úgy kiposztolják az aktuális hangulatukat, gondolataikat. 

A Fangirl minden szempontból hiteles. Nemcsak az áhítatos ihletettséget mutatja meg, hanem a nehezebb időszakokat is leírja, amikor egyszerűen képtelenek vagyunk jót alkotni vagy amikor úgy érezzük, az olvasóknak nem tetszik, amit csinálunk. Amatőr írónak lenni olyan, ahogy azt a Fangirlben olvashatjuk. A bloggerségen és a "gyakorló író" léten kívül a könyv foglalkozik még a fangirlséggel is, ami mostanában divatos, mégsem érti meg sok mindenki. Megszállottnak, dilisnek, szélsőséges esetekben pedig rögeszmésnek neveznek bennünket, csak mert sajátos elképzeléseink vannak, mert mi nem egy focicsapatért rajongunk, és nem az ő meccseiken ordibálunk, hanem egy-egy érdekes epizódon kattog az agyunk órákig vagy éppen egy-egy fejezetet többször is elolvasunk, mert annyira szeretjük. A fangirlségen belül a slash shipekről is szó esik, ami megint csak egy nehéz téma.

Szóval nem mondhatjátok, hogy a Fangirl nem foglalkozik olyan témákkal, amik manapság érdekli az embereket. Ezenkívül pedig egy hihetetlenül jó romantikus történet. Tudjátok miért? Mert Cath egy introvertált író lány, akinek van személyisége, van bulis oldala, vannak érzelmei, vannak hibái, aki... aki egy élő, lélegző egyetemista, aki szürke, de nem sablonos. Egyszerűen hétköznapi. Levy pedig egy extrovertált srác, aki több annál, mint aminek előszörre tűnik; aranyos és intelligens, vannak céljai, de sokszor hihetetlenül idióta. Ő is ember. Nem egy modell, nem Árnyvadász, varázsló, félisten vagy ultramenő gimis csillogó kék szemekkel. Ő csak Levy. A többi karakter hasonlóképpen csodálatos. Levy és Cath szerelme pedig éppen azért szép, mert valóság is lehet. Nem elrugaszkodott, hanem a maga mindennapi módján kivételesen szép és különleges. 



"Park
Eleanor kezét fogni olyan volt, mint egy pillangót tartani. Vagy mint egy szívdobbanás. Mint valami teljeset, valami teljesen élőt fogni.
Park fogta már más lányok kezét. És eddig mindig kellemes volt. Nem sokban különbözött attól, amikor kiskorukban Josh-sal kézen fogva mentek át az utcán. Vagy amikor a nagymamája templomba vitte, és fogta a kezét. Talán egy kicsit édesebb, egy kicsit furább volt.
Amikor tavaly kiszáradt szájjal és a szemét majdnem végig nyitva tartva megcsókolta azt a lányt, azon tűnődött, hogy talán vele van valami baj. Még azon is eltöprengett – komolyan, csókolózás közben ezen töprengett –, nem meleg-e esetleg.
Vagy talán, gondolta most, egyszerűen csak nem ismerte fel azokat a lányokat. Ahogy egy számítógép meghajtója kiköpi azt a lemezt, amelyiknek nem ismeri fel a formázását.
Amikor hozzáért Eleanor kezéhez, felismerte őt. Tudta.
Eleanor
Jó volt egymás kezét fogni. Eleanor keze nem volt teljesen ciki. És a csókolózás biztonságosnak tűnt, mivel a duzzadt ajakkal nincs semmi baj – és mivel Park általában lehunyta a szemét.
Eleanor törzsén azonban nem volt biztonságos hely. A nyakától a térdéig nem akadt olyan pont, ahol észrevehető struktúrával rendelkezett volna.
Amikor Park a derekához ért, behúzta a hasát, és előrebukott. Ami ahhoz a
katasztrófához vezetett… amitől Godzillának érezte magát. (Pedig még Godzilla sem kövér. Csupán gigantikus méretű.)
A dologban az volt az őrjítő, hogy Eleanor szerette volna, ha Park újból megérinti. Azt szerette volna, hogy állandóan tartsa rajta a kezét. Még ha emiatt Park rá is jön, Eleanor túlzottan emlékeztet egy rozmárra ahhoz, hogy a barátnője maradhasson… Ennyire jó érzés volt. Olyan volt, mint az a kutya, amelyik megízlelte az emberi vért, és attól kezdve mindig harap. Egy rozmár, amelyik megízlelte az emberi vért.
Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart örökké, de elég bátrak és elszántak, hogy mégis megpróbálják."
Sírni szeretnétek? Igen? Akkor ne a Mielőtt megismerteleket olvassátok, hanem az Eleanor és Parkot. Rowell ezen regénye ugyanolyan csodálatos, mint a Fangirl, csak ez szívszorítóbb minden könyvnél, amit valaha olvastam. Egyetlen karakter sem tökéletes és annyira, de annyira elcseszett a szerelmük, hogy legszívesebben addig ütném magamat, amíg ki nem esne a fejemből a befejezés. Olyan szép volt, olyan csodálatos, de a vége... Eleanor sorsa borzasztó, Parké kevésbé, de azért az ő családja sem könnyíti meg a helyzetet. Úgy szerettem volna, ha ők ketten megtalálják a boldogságot, de... 


"A félárva, zárdában nevelkedett Idának az apja, Ó Péter borkereskedő gazdag hozománnyal, hirdetés útján keres férjet: sürgősen szabadulni akar leányától, hogy továbbra is szabados életmódjának hódolhasson. A leendő férjnek életmentő a pénz, hisz tehermentesítheti vele nővére birtokát, s jómagának is alkalma nyílik festői ambíciói megvalósítására. Az esküvő előtt Balogh Csaba és Ó Ida megfogadja egymásnak: üzleti alapú és szigorúan formális házasságukat egy esztendő múltán felbontják…"
 Ha Gárdonyiról van szó, először mindenkinek a dögunalmas Egri csillagok jut eszébe. Nem szép leszólni, de el kell mondanom, hogy egyszerűen képtelen vagyok élvezni valamit, ami egy csatáról szól. (Ezért nem leszek történész...) Az Ida regénye szerencsére nem erről szól. Ebben a regényben tulajdonképpen az a különleges, hogy nem mostanság játszódik, de különben majdnem ugyanolyan, mint egy mai lányregény; a férfi és a nő valahogy egymás mellé kényszerül, eleinte nem kedvelik egymást, aztán lassacskán egymásba szeretnek, aztán eltávolodnak, majd rájönnek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Elsőre nem nagy szám, de most képzeljétek hozzá a régebbi korok báját és sajátos hangulatát, illetve azt a csodálatos nyelvezetet, amit Gárdonyinak köszönhetünk. Ugye, hogy így már jobban hangzik? 

"A tizenhat éves Katherine Randolph egy virginiai farmon nő fel, így el sem lehetne képzelni számára távolabbi világot az angliai Walthingham-birtoknál. Öröksége folytán azonban belecsöppen az 1820-as évek angol elitjébe, és még arra sem jut ideje, hogy ezt megszokja, amikor bátyja rejtélyes körülmények között meghal. Képtelen elfogadni, hogy baleset történt, majd a következő tragédiát sem. Furcsa látogatók kezdik zaklatni a ház lakóit, és főhősünk számára is egyre több sötét összefüggés rajzolódik ki. Vajon bírni fogja Katherine idegekkel, amíg rájön az igazságra?
Ha szereted a krimibe illő, váratlan fordulatokat és bírod a feszültséget, akkor ne félj, nézz a gyönyörű díszletek mögé, ahol az elfeledett múlt kísért."
Az aranykalitka némiképp csalás, ugyanis félig-meddig krimi, de szerintem inkább illik a romantikus címszó alá. Legalábbis nagyon remélem, hogy ez nem egy ízig-vérig detektívregény, mert annak azért nem olyan jó... Ebben a könyvben főképp az tetszett, hogy a stílus adta sodró lendülettől képtelen voltam látni a hibáit. A nyelvezete többé-kevésbé felel csak meg a kor követelményeinek, de ettől függetlenül választékos és gyönyörű. Hamar el lehet olvasni, de nem tudom, hogy azért, mert olyan gördülékeny az írónő stílusa vagy azért, mert annyira rövid, és csak a szerkesztés miatt 300 oldal. Ettől függetlenül szerintem ez egy érdekes könyv, amelyben a romantikus szál teljesen kiszámítható, mégis ad némi izgalmat, hiszen mindig akad valami bonyodalom. 

Számomra ez az 5 legjobb romantikus történet. Nektek van hasonló listátok? Milyen ezekhez hasonló vagy ezektől teljesen eltérő könyveket ajánlanátok? 
Üdv: Kriszti :) 

Megjegyzések

  1. A Ha maradnék és a Fangirl már régóta az olvasnivalók listáján van, de most még inkább meghoztad hozzájuk a kedvemet :D Az aranykalikáról még nem hallottam, de nagyon jónak tűnik.
    Szuper bejegyzés volt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszönöm szépen!
      Örülök, hogy tudtam ajánlani, és hogy egy-két könyvet népszerűsíthetek :D
      Üdv: Kriszti

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

SOROZATAJÁNLÓ: Csengetett, Mylord?

Sziasztok!
Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a Sherlock és a My mad fat diary után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.

Szűcs Vanda: Egy ikerpár titkos naplója 1-2.

Sziasztok!

A bejegyzések megírása mindig hosszú folyamat, ezt mindenki tudja. Még egy egyszerű, átlagos cikket is ki kell(ene) dolgozni, megszerkeszteni, átnézni és kijavítani, nemhogy egy nagyobb lélegzetvételű, nehéz posztot, egy olyat, mint amilyen ez is lesz. Hetek óta próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy végre letudhassam ezt a kritikát is, de csak most jutottam odáig, hogy le is írjam őket. Remélem, hogy teljesen érthető, megfelelő mértékben határozott és őszinte leszek majd.  Kezdjük hát bele a rettegett Egy ikerpár titkos naplója című könyvsorozat első két részének remélhetőleg átfogó kritikájába!