Ugrás a fő tartalomra

Uzsonna




"Rágalmazni, alaptalanul vádolni, megsérteni valakit könnyebb, mint a valóságot megmotozni."
Böszörményi Zoltán






Andrást ismerős, szinte már otthonos érzés fogta el, ahogy átbújt a nálánál két-három fejjel is magasabb férfiak hóna alatt. ügyesen manőverezett a kiszámíthatatlan táncot járó emberek közt, akik kora este ellepték a főteret. A fiú tisztán kihallotta a magas vagy mély, derűs vagy éppen komor hangokból a nehéz lábak tompa puffanását a talajon. 
Lélekszakadva rohant előre, udvariatlanul figyelmen kívül hagyva a szoknyás, finom arcú hölgyek sopánkodását és a felháborodott férfiak dühös kiáltásait. Egyetlen célja volt: hazajutni. Hogy milyen áron, az már mindegy volt. Az egyetlen dolog, ami számított, az az édesanyja kérges-piszkos tenyere volt, ahogy óvón végigsimított a fiú szőke tincsein.
András hátrapillantott a válla felett, hátha ki tudja venni a sötét felöltők és fekete keménykalapok közül üldözői vöröses arcát. Olyannyira megrémült, hogy majdnem lecövekelt ott, a tömeg közepén, azonban egy könyök durván továbblökte. A fiú pillanatnyi megtántorodás után újult erővel lódult neki. A lábai elnehezültek, minden lépésnél egyre súlyosabbnak érezte a rongyos cipőt, amelynek gyenge talpa már majdnem leszakadt. Ha a talpán a kosztól nem keményedett volna meg a bőr, a földből kiálló kövek már rég felsértették volna.
Szinte kitört a tömegből, mintha puskából lőtték volna ki. Csupán egy pillanatig tétovázott, ennyi is elég volt neki, hogy felmérje a terepet. A lehető legrövidebb utat kellett megtalálnia, amely hazavezeti majd. Egy mellékutca irányába indult meg. Ahogy távolodott a zsúfolt tértől, a tömeg morajlása egyre halkabb lett, míg olyannyira el nem gyengült, hogy az ember egy örökké keringő légy zümmögésének gondolhatta volna.
András két sarokkal arrébb lassított csak léptein, majd megállt. Zihálva, csatakos hajjal dőlt neki az egyik düledező épület falának, remélte, hogy a tulajdonos nincsen éppen otthon, vagy történetesen nem zavarja az, ha egy magafajta arrafelé téblábol. A térdére támaszkodott, azonban a tüdejét annyira megterhelte a futás, hogy még percekig képtelen volt normális ütemben lélegezni. 
Vézna gyerekként nem volt hozzászokva a futáshoz, már azon is csodálkozott, hogy pipaszár lábai eddig kibírták. Szabályosan metszett arcát a kóros soványság torzította el, a bőr megfeszült koponyáján, az állkapcsa és a járomcsontjai élesen kirajzolódtak, magas homlokát szalmaszőke haj takarta. Kéken fénylő szemei alatt sötét árnyékok húzódtak, egyenetlen fogai kilátszottak, ahogy tátott szájjal lihegett.
Nem kellett volna — gondolta magában. Nem kellett volna kimozdulnom. Anya megint dühös lesz, amiért csavarogtam. És még ez is...
Ahogy magában tépelődött — marcangolta a bűntudat, amiért engedély nélkül elment otthonról —, a távolból vészjósló lépések hangjai hallatszottak. András hevesen dobogó szíve egy másodpercre megállt, majd ismét ütni kezdte az őrült ritmust. Legszívesebben ismét rohanni kezdett volna, de úgy érezte, hiába erőltetné meg magát. Ezek mindjárt utolérik, és akkor már mindegy. Ha egyszer rátalálnak, akkor ő már nem menekülhet.
Lecsúszott a földre, a mellkasához húzta a térdeit, és átkarolta azokat. Laposakat pislogott, majd lehunyta  a szemét. A hangok egyre erősödtek, nem messze tőle aztán rövid időre elnémult az utca, még az autók távoli zörgése sem verte fel a csendet. Ezután András jobbról és balról is hallotta a vastag talpú cipők csattogását.
 — Megvan! — kiáltotta egy éles hang, mire mindenki odasereglett András köré. A fiú csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor valaki a vállába markolt, és felrántotta a földről. Nála egy fejjel magasabb, széles vállú, makacs tekintetű fiú állt előtte rendezett ingben és tiszta, jó állapotú cipőben. Aandrás nyelt egyet, de a torkában felgyűlt gombóc nem mozdult a helyéről.
 — Itt van Bandi, ni! — nevetett a fiú, Garay Pista. Harsányan röhögött, a fejét hátravetve, teli torokból, mintha meg akarná mutatni a világnak, hogy nála aztán senki sem szórakozik jobban. A másik három gyerek válla is rázkódott a kacagástól. András még csak nem is értette, mi olyan mulatságos az ő siralmas helyzetén, de az arcán azonnal megjelentek a rózsás foltok, amiket annyira szégyellt.
Pista egy darabig méregette Andrást, mint a börtönőr a foglyát, majd a falnak lökte. András felnyögött, ahogy a válla és a gerince a kőfalnak csapódott. A fájdalom bele nyílalt a lapockájába és a nyakába, de nem mert kiáltani. Pista szemei felcsillantak a nyöszörgés hallatán. 
— Mondjátok, mit érdemel a tolvaj? — kérdezte Pista. Egyik kezét András mellkasán tartotta, a másikkal pedig megigazította a sapkáját. Társai elgondolkodva néztek rá. Egyikőjük — egy egérszerű, szürke arcú fiú — közelebb lépett, és nagy merészen mondta:
 — Aztán honnan tudod, hogy tolvaj? Láttad talán? — kérdezte, és nem félt állni Pista tekintetét.
 — Nem én! De ki más lenne, ha nem ő? Vagy te tudsz jobbat? — kekeckedett Pista, és pökhendin felszegte az állát. Még Andrási is elengedte, hogy szembefordulhasson az ellenálló taggal, becsületes nevén Ferivel.
 — Nem. De hátha nem ő volt. — Futó pillantással illette a nálánál sokkal rendetlenebb koszosabb Andrást. A fiúban volt valami szellemszerű, amitől Ferit kirázta a hideg, de ez még nem adott okot arra, hogy egyből Andrást gyanúsítsa. A szőke fiú hálásan meredt váratlan segítőjére, aki azonban szúrós tekintettel vizslatta. Pista eközben azon töprengett, vajon igaza van-e Ferinek, és ha igen, akkor bevallja-e ezt a barátai előtt, vagy inkább tartsa meg magának a szégyent. Végül visszafordult Andráshoz, és némileg békülékenyebb hangnemben megkérdezte:
 — Te loptad el az uzsonnámat? — Hunyorogva, összezárt ajkakkal, karba tett kezekkel várta a választ. Készen állt arra, hogy András minden egyes rezdüléséből a hazugság jeleit olvassa ki.
 — Nem. — Annyira rázta a fejét, hogy az elnyűtt sapka majdnem leesett a földre. Mivel ezt végképp nem akarta, András abbahagyta a fejcsóválást. Anya már így is elég dühös lesz, biztos meg is fedd, mert késtem hazulról. Nem kell, hogy még a sapkám is koszos legyen.
 — Hazudik! — kiáltotta harciasan egy másik, testesebb, ádázabb tekintetű fiú, akinek az egész kiállásából sütött az erőszak és az ostobaság. András gyűlölte Nagy Danit, mert akárhányszor elment mellette, sosem állta meg, hogy ne kössön belé. Volt, amikor csak valami megalázót mormogott az orra alatt, hogy csak András meg Dani barátai hallják, máskor meg kigáncsolta vagy ellökte a védtelen fiút. Az iskolatársaik persze csak kuncogtak András látszólagos ügyetlenségén, és senki sem segített neki. 
 — Én láttam, hogy ott kutakodott a padodnál! Biztosan ő volt! — mondta Dani, és egészen közel ment Andráshoz. A nagydarab fiú orrlyukai kitágultak, sötét, távol ülő szemei haragosan villantak rá a kiszemelt áldozatára. Pista minden további nélkül elhitte Daninak, amit mondott, de az igazság kedvéért még egyszer megkérdezte Andrást.
 — Te loptad el a tésztát, amit édesanyám sütött?
 — Nem! — tiltakozott András fejhangon. Egyre jobban reszketett. Ahogy közeledett a fenyítés ideje, inába szállt az a kevés bátorsága is, ami volt neki. Legszívesebben elszaladt volna megint, de már nem tehetett semmit. Pista, Dani, Feri meg Janó is ott voltak, ellenük igazán nem küzdhetett egyedül. Már bánta, hogy nem volt elég állhatatos ahhoz, hogy hazáig fusson. Pista haragra gerjedt, és a falhoz szorította Andrást. A durva, olcsó inganyag érintése és András szemében ülő rémület elfeledtette vele Feri ellenkezését.
 — Hazudsz, te kis tolvaj! — szűrte a fogai között. — Mocskos kis féreg vagy! Még rendes cipőre sincs pénzetek, azért loptad el az uzsonnámat!
András csak az első ütésre emlékezett tisztán, de annak minden egyes részlete beleégett az emlékezetébe. Érezte, ahogy a megfeszített ököl a bal szemének csapódik, hallotta, ahogy a bütykök és a szemöldökcsont  összekoccan, és azt is, ahogy ő felsikolt félelmében. A földre rogyott.
Nem tudta, meddig üvöltött segítségért. Számtalan ütés érte, volt, aki még akkor is rugdosta, mikor már a karját sem bírta fölemelni, hogy védekezzen. Hallotta, ahogy a fiúk egyre inkább belelovallták magukat az ellenállás nélküli csatába, amelynél garantált volt a győzelem. Biztatták egymást.
— Ez az! Rúgd meg!
— Moss be neki egyet!
— Ne kíméld a kis tolvajt!
— Üsd, vágd! Nem apád, nem anyád!
Aztán már nem tudta, ki mit mond, csak a szitokszavakat és az örömujjongást hallotta. Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, a tekintete találkozott Feriével. Az igazság bajnokának összehúzott szemei kereszttüzében András egy kupac szemétnek érezte magát. Nem érezte, ahogy Feri az arcába köpött.
A társaság elvonult. András egyedül maradt, tehetetlenül, sebesülten. Anyu haragudni fog — motyogta magában, de alig tudott beszélni. A szája megtelt a saját vérével. A meleg folyadék sós íze összekeveredett a nyúlós tésztáéval, ahogy András lehunyta a szemeit, és álomba merült. 

Üdv: Kriszti :) 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

100 kérdés TAG

Sziasztok!

Most egy kimerítően hosszú és nehéz taggel jöttem, gondolván, szeretnétek megtudni rólam olyan információkat, hogy éppen mit hallgatok, vagy hogy láttam-e már szellemet. Ugye izgatottak vagytok? Én mindenképpen, hiszen soha nem akartam elárulni nektek, hogy három év múlva tizenkilenc leszek. (Hallom a döbbent kiáltásokat.)

A 10 legfontosabb dolog, amit 18 év alatt megtanultam

Sziasztok!
A világon két fajta ember létezik: aki szereti a szülinapját és aki nem. Ennek alapján én valami szuper képességű mutáns lehetek, mert engem nem érdekel különösebben ez az egész. Az ajándéknak persze örülök, de nem visítozom és nem ébredek gyomorgörccsel a születésnapomon. Ez valami gyári hiba lehet nálam, el kell fogadni. Azt viszont nem tagadhatom, hogy kicsit izgatott voltam, amikor végre valahára nagykorú lettem. Fura ebbe belegondolni, főleg úgy, hogy előttem az érettségi, az egyetem, az egész élet. Olyan ez, mint egy folyton pörgő körhinta, amiből legszívesebben azonnal kiszállnék. Mindazonáltal nem hagyhatlak titeket bejegyzés nélkül, még akkor sem, ha történetesen ma van az én nagy napom. Összeszedtem nektek 10 dolgot, amit én kevéske éveim alatt megtanultam.

Back To School #2 Tippek, amiket (talán) még nem hallottál

Sziasztok!

Ez a második Back To School bejegyzésem, amelyben próbálok olyan tanácsokat, amelyeket talán még nem hallottatok! A szeptember elkezdődött: ez a nagy tervezgetések időszaka, tudjátok, amikor elhatározzátok, hogy na, akkor ebben az évben tanulni fogok! Hogy ez meg fog-e történni vagy sem, az nagyban múlik rajtatok, illetve azon, hogy milyen tanácsokkal próbálnak segíteni titeket. A tervek mellett ugyanis fontos, hogy tudd, hogyan állj hozzá, mit tegyél és mit ne tegyél. Hát... most nézzük át, mit javaslok én!