Illúzióromboló

Sziasztok! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én rettenetesen örülök annak, hogy mostanában megszaporodtak a blogon a könyves bejegyzések. Bár egyelőre elég egyhangú a választék, de ezt komoly előrelépésnek tartom ahhoz képest, hogy voltak bizonyos hónapok, amikor a havi rendszerességgel feltöltött könyves poszton kívül még csak meg sem említettem más olvasmányokat. Remélem, nektek is tetszik ez a fordulat, és nem bánjátok, ha ebbe az irányba halad a blog. (Jut eszembe, nemsokára kellene írnom egy-két Sherlockos vagy legalábbis másabb témájú bejegyzést is.)

Sziasztok! Miután hagytam, hogy egy kicsit emésszétek a Christie-ajánlók áradatát, és írtam egy-két másik könyvről is, most ismét egy remekművel érkeztem. Amikor ez a kötet a kezembe került, nem sok reményt fűztem hozzá, és nem azért, mert bármi kétségem is felmerült volna Agatha Christie zsenialitását illetően, hanem azért, mert már napok óta csak szenvedtem az olvasással. Akkoriban éppen ezredik próbát tettem a Gyűrűk urával, na meg a Faust meg más kötelezők is ott ültek a nyakamon, és eme kínzó terheltség alatt naná, hogy semmi kedvem nem volt belemélyedni egyik olvasandó kötetbe sem. Elővettem hát egy jó öreg Christie-könyvet, és láss csodát, úgy belemerültem, hogy nyomban ki is végeztem, és a kedvem is megjött az olvasáshoz.