Illúzióromboló

Sziasztok! Most egy kicsit visszavánszorgok a megszokott terepre: ismét egy könyvértékelést hoztam számotokra. Remélem, hogy így nyár vége felé még akad egy kis időtök olvasni, nekem mostanában nem igazán van. Ennek ellenére igyekszem, bár már nagyon várom az évkezdést. 

Sziasztok! Charles Dickenstől már millió éve akartam olvasni valamit, de sokáig egyetlen könyve sem került a kezembe. Ne kérdezzétek meg, hogy lehet ez. Amikor könyvkölcsönzésre vagy vásárlásra került sor, mindig mérlegelnem kellett, hogy melyiket vigyem haza magammal, valahogy sosem a Dickens-kötetek kerültek sorra. A gondolatmenetem a következő volt: "Hát, ha 100 évig ilyen híres volt, csak nem évül el két év múlva? De ezek... ezek itt nem olyan minőségűek. Két év múlva azt se tudjuk majd, kinek jutott eszébe vámpírokról/angyalokról/stb. írni..." Mostanra azonban eljutottam odáig, hogy én akkor is leülök szépen a fenekemre, és kiolvasom a Szép reményeket.

Sziasztok! Régen feltűnt már nekem ez a könyv, de sokáig nem igazán mertem megközelíteni. A helyzet az, hogy amint elolvastam a fülszöveget, úgy dobtam el magamtól a könyvet, mintha valami fertőző vírust kaphatnék el tőle. Imádom a lélektani regényeket, azt, amikor valakinek az elméjét boncolgatják bizonyos szituációkban. Szeretem a szélsőséges helyzeteket, a mindennapi problémákról szóló könyveket is. Az a téma, viszont személyes okokból kifolyólag, amit ez az alkotás is érint, engem mindig taccsra vág. Egy olyan időszakomban, amikor éppen elég magabiztosnak és erősnek éreztem magam ahhoz, hogy szembesüljek a csúf igazsággal, kikölcsönöztem a könyvtárból a 7 napot, és igen, elolvastam. Nehezen tudom összeszedni a gondolataimat, de azért megpróbálom, hátha kisül belőle valami jópofa kritika...

Sziasztok! Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a  Sherlock  és a  My mad fat diary  után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.

Sziasztok! Miután a múlt héten egy kissé elragadtattam magam, és kicsit sem kedvező kritikával illettem Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa című filmet, ezúttal egy sokkal szerencsésebb feldolgozásról írok majd nektek, amely ugyan nem volt olyan jól kivitelezett, mint Anthony Horowitz könyve, de azért élvezhető és szépen felépített történet volt. Ezt bővebben kifejtem lejjebb: 

Sziasztok! Ma egy régebben olvasott Poirot regénnyel érkeztem. Az Ackroyd-gyilkossággal még általános iskolás koromban találkoztam először, akkor, amikor még nem voltam eléggé... tudatos olvasó ahhoz, hogy felfogjam, micsoda kincset tartok a kezemben. Nemrégiben sikerült szert tennem egy példányra, és természetesen azonnal újraolvastam. Különös, de attól függetlenül, hogy végig ismertem az indítékot, a módszert, az elkövetőt, rettenetesen élveztem az első oldaltól az utolsóig. 

Sziasztok! Ezúttal egy nagyon-nagyon rövid taggel érkeztem, amiben tulajdonképpen csak pár, a blogos világgal kapcsolatos kérdésre fogok válaszolni. Sajnos már nem emlékszem, hol találtam ezt, de remélem nem gond, hogy kitöltöttem. Szerintem érdekes kérdéseket tesznek föl, hiszen az alábbi témákról minden bloggernek megvan a véleménye. Kezdjünk is neki!

Sziasztok! Ezt a bejegyzést sokkal, de sokkal későbbre terveztem, de mivel ma szembesültem a ténnyel, hogy 45 évvel ezelőtt született Martin Freeman ezen a jeles napon, úgy döntöttem, korábban megejtem. Ne várjatok túl hosszú bejegyzést, ugyanis a suli miatt kissé el vagyok havazva, de azért igyekszem összehozni valami értékelhetőt. (Nem mentség, de milyen jól hangzik, ugye?) Mielőtt a javarészt képekből álló bejegyzés megkezdődhetne, szeretnék annyit még elmondani, hogy én tényleg nagyon imádom Martin Freemant. Mármint... Cumberbatchről általános ódákat szoktam zengeni, na meg Sherlockról és magáról a sorozatról is, de szegény Martint elég kevésszer említem, ami igazságtalanság. Szerintem ő is van olyan jó színész, mint a már említett kollégája, ráadásul a humora egyszerűen eszméletlen! Teljesen kikészít vele, de tényleg fantasztikus. Ráadásul még a mellékszerepekben is olyanokat alakít, hogy teljesen megérdemli az elismerést. Hát... Jó olvasást, vagy inkább képnézegetést!

Sziasztok! Mielőtt elkezdem a bejegyzést, három dolgot szeretnék előrevetíteni: 1. Ez a poszt hirtelen felindulásból íródott, így ne csodálkozzatok, ha semmilyen értelmet nem találtok benne. 2. Az egész bejegyzésre nézve óvakodjatok, ugyanis  SPOILER SPOILER HÁTÁN, tehát, aki még nem látta az egész sorozatot, az csak SAJÁT FELELŐSSÉGRE olvassa tovább a bejegyzést. 3. A lentebbi megállapítások abszolút szubjektívek. 

Sziasztok! Ma is egy személyesebb témáról írnék, de van ebben egy kis reklám jelleg is, mert remélem, hogy egy kicsit népszerűbbé tehetem ezzel a német nyelvet. Nem mintha az én nézettségemmel vagy legfőképp az én véleményemmel bármire is mennék, de mindenki számít! Ma tehát arról írok, hogy miért is szeretem a német nyelvet.