Illúzióromboló

Sziasztok! Az előző bejegyzésemben sikerült megfogalmaznom egy olyan véleményt, ami tulajdonképpen nem is létezik, mivelhogy annyira meghatározatlan. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni cím könyvről mondtam jót és rosszat is, de mindvégig megmaradtam a semlegesség támadható, de többnyire biztonságos szakaszán, mert egyszerűen képtelen voltam megragadni a könyv lényegét. Valahogy így vagyok a Mindennel is, csak itt tudatosan törekszem arra, hogy sem egyik, sem pedig a másik irányba ne menjek el, ugyanis egyszerűen... egyszerűen tanácstalan vagyok. Lentebb kifejtem, miért is. 

Sziasztok! Mostanában rengeteg könyves bejegyzést írtam, főleg Agatha Christie művekről. Úgy gondoltam, hogy kikapcsolódásként valami újat hozok, egy könnyedebb posztot. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Ha írtok, legalább egyszer biztosan hallottátok már azt a jó tanácsot, miszerint írj arról, amit ismersz. Ez egy remek javaslat, hiszen mi sem egyszerűbb, mint olyan dolgokról regélni, amiben van saját tapasztalatod, és nem kell utánanézned. Bizonyos értelemben nem árt megfogadni, de túlzásba sem szabad vinni, hiszen akkor nem csak az írói kreativitás veszne kárba, hanem rengeteg olyan témát is kerülni kellene, amely mostanában elég népszerű. Összegyűjtöttem ezek közül néhányat: 

Sziasztok! Talán egy évvel ezelőtt történt meg velem, hogy egy eddig még nem olvasott Agatha Christie után kutakodtam (sajnos ilyenből több van, mint szeretném) , amikor rábukkantam egy a szokottnál vastagabb, meglepően érdekes című kötetre. Ne kövezzetek meg, de először komolyan elhittem, hogy Christie ezidáig kiadatlan könyvéről van szó, be is pezsegtem egyből, aztán jött a keserű csalódás... Valaki Hercule Poirot-t tette meg főszereplőjévé, és ez a hír lelombozott. Most, hogy a könyvtárban ismételten szembetaláltam magam az ominózus könyvvel, gondoltam kiveszem, és elolvasom. 

Sziasztok! Igaz, nem látjátok, de el tudjátok képzelni, hogy mennyire szégyellem magam. Nem, nem azért, mert megint később hoztam a hó végi bejegyzést (na jó, egy kicsit azért is) . Inkább azért, mert ebben a hónapban egyszerűen... képtelen voltam olvasni. Minden bizonnyal valami komoly trauma érhetett, mert egyszerűen nem bírtam a fenekemen maradni és olvasni. Ilyen talán még sosem fordult elő velem...  Nem gyűjtenék kifogásokat (de azt teszem) , ebben a hónapban rengeteg elintéznivalóm volt. Annak ellenére, hogy mostanában belelendültem a könyvvásárlásba, valahogy nem sikerült utolérnem magam magával az olvasással. Sokszor voltam közösségi szolgálaton, és a suli is rendesen megszívatott. Az utolsó előtti héten mindennap témazárókat írunk, meg egy matek kisérettségit, szóval ki sem látszom a tanulnivalók mögül. Gyenge kifogás, de igaz.  Így történhetett meg az a szörnyűség is, hogy mindössze három könyvön rágtam át magam májusban.

Sziasztok!

Sziasztok! Tudom, nem látjátok, de jelenleg kimondhatatlanul boldog vagyok. Hogy miért? Lássuk csak: Talán azért, mert egy frenetikusan fárasztó napot tölthettem el az anyukámmal és a legjobb barátnőmmel? Azért, mert állhattam végig a sort a New Yorkerben néhány, megjegyzem aranyos pólóért? Vagy mert emberek ezreit kellett elviselnem a közelemben, miközben Ariana Grande szólt mindenfelől? Azt hiszem ti is sejtitek már, hogy ezek közül egyik sem okozott nekem nagyobb örömet, mint egy matekdolgozat. A kérdés tehát: Akkor miért ér fülig a szám?