Illúzióromboló

Sziasztok! Miután a múlt héten egy kissé elragadtattam magam, és kicsit sem kedvező kritikával illettem Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa című filmet, ezúttal egy sokkal szerencsésebb feldolgozásról írok majd nektek, amely ugyan nem volt olyan jól kivitelezett, mint Anthony Horowitz könyve, de azért élvezhető és szépen felépített történet volt. Ezt bővebben kifejtem lejjebb: 

Sziasztok! Nicholas Rowe, tipikus Sherlock Holmesként. Előrebocsátom, hogy az alábbi bejegyzés hirtelen felindulásból íródott meg, tehát már most elnézést kérek azért, ha átlépek néhány határt, és némileg megengedhetetlen stílusban fogok beszélni az imént látott filmről, amelyet így jellemeznék röviden: Másodhegedűssé (érted, ugye) avanzsált Harry Potter, érzelmi zsarolás, egyiptomi szekta, párás üvegre írt szerelmes üzenetek... és Sherlock Holmes?  Nyugi, én sem értem, hová kerültem, de hamarosan elmondom, hogy milyen fantasztikus hely ez. Egyébként meglepő, hogy egy remek Sherlock Holmes könyv után sikerült találkoznom egy ilyen hatalmas nagy baromsággal. Ez is egy olyan véletlen, amit nagyon szeretek. Jó olvasást!

Sziasztok! Észrevettétek már, hogy Johnt valahogy mindig mindenki elhanyagolja? (Sokszor még Sherlock is...) Valahogy mindenki másodhegedűsként, utánfutóként tekint rá, krónikásként, Sherlock hű társaként, de sohasem önálló emberként. Nem csodálom, hogy John folyton próbálkozik a saját életét élni. Gondoljunk csak bele, milyen lehet szegénynek, hiszen már az eredeti történetekben is, hiába ő az elbeszélő, ő csak egy mellékkarakter, a prímet nyilvánvalóan Holmes viszi. Úgy gondolom, megérdemli, hogy beszéljünk róla egy kicsit...

Sziasztok! Mostanában hanyagoltam Sherlock Holmest és mindent, ami vele kapcsolatos, helyette pedig inkább Agatha Christie-vel foglalkoztam. Nehéz ám megosztani az időt a két nagy detektív között, főleg úgy, hogy mindkettőről szeretnék többet megtudni, és, nem tudom, hogy mondtam-e már, de egy kettejükről szóló cikksorozattal is készülök ide, a blogra, de ahhoz, hogy akárcsak egyetlen egy  igényes cikket is megírjak ebből még rengeteget kell olvasnom. Sherlock Holmes esetében még van egy-két könyv, novelláskötet, amit meg kell ismernem, Poirot-nál pedig ugyanez a helyzet, csak még az emlékezetemet is fel kell frissítenem. A lényeg tehát az, hogy nehezen találom meg az egyensúlyt. 

Sziasztok! Nem tudom pontosan, hogy mi vonz a krimikben. Talán a különböző rejtélyek, amelyekre mindenképpen választ szeretnék kapni. Talán a nyomozás lefolyása érdekel, a technika, a gondolatmenet, amellyel valaki eljut A-ból B-be. Tetszik az is, hogy az agyam folyton pörög, amikor olvasok, hogy minden szóra, mozdulatra figyelnem kell, hogy találgathatok és várhatom, hogy a könyv végén igazolást nyer-e a feltételezésem vagy éppen, hogy megcáfolják azokat. De az is lehet, hogy egyszerűen csak betegesen vonzódom a gyilkosságokhoz és az egyéb bűnügyekhez. Tényleg nem tudom.

Sziasztok! A nyáron szerencsére több időm jut olvasásra, nem mintha egyébként olyan elfoglalt lennék, így aránylag sok könyvről mesélhetek nektek. Jó olvasást!

Sziasztok! A Wikipédiának, a diákok által kedvelt, megbízható információforrásnak nem minősülő oldalnak köszönhetően már rég tudomásom volt arról, hogy Gatiss és Moffat készítettek egy pilot epizódot, ami... finoman fogalmazva is besült. Ezután tanácsolták nekik, hogy próbálkozzanak hosszabb játékidővel, ugyanis az alap jó, csak a kivitelezés lett rossz. Nemsokára megszületett az első évad első része, A rózsaszín tanulmány másfél órás epizódja. Bizony, én ezt tudtam, arról viszont halvány lila gőzöm sem volt, hogy ez a rész fellelhető az interneten is, de amint tudomásomra jutott ez a tény, azonnal keresgélni kezdtem, és meg is találtam azt a sokat emlegetett pilotot. Mivel ismertek és szerettek , gondolom nem lep meg titeket, hogy erről egy bejegyzést hozok nektek. Tehát következzék az Unaired Pilot kritikája (amelyet  itt  nézhettek meg angolul) : 

Sziasztok! Nem is én lennék, ha nem töltenék ki egy tag-et a Sherlock című BBC-s sorozatról, ami, nem tudom észrevettétek-e, de a TOP3 kedvencem közé került. Sajnos csak néhány napja értesültem arról, hogy ilyen is létezik, éppen amikor egy bejegyzésemhez kerestem képeket. (Mostanában kicsit elszaladt velem a ló, Sherlock képek tömkelegét töltöttem le, csak mert annyira jók, de valószínűleg sosem fogom felhasználni őket, bár... ha van igény néhány Johnlock-os bejegyzésre, vagy csak simán egy kis Sherlockosra, akkor talán nem volt hiábavaló az a másfél óra, amit erre szántam.) Viszont nem szaporítom tovább a szót, íme a tag:

Sziasztok! Már régóta kerülgettem a Sherlock című sorozatot, míg végül az elejétől sikerült elkapnom az RTL2-n. Még nem fejeztem be, ezért nem is hoztam még róla véleményt, bár a bejegyzés már a fejemben összeállt. Ennek az előzménynek híján, röviden elmagyarázom. 

Sziasztok! Valamelyik nap volt szerencsém megnézni a Sherlock különkiadását, amelyben fény derül arra, hogy Moriarty miként is halt meg, illetve hogyan is maradt életben. Mielőtt még valaki megörülne, sajnos nem a tévében sikerül elkapnom (Who could catch it? - kérdezné az angoltanárom) , ugyanis továbbra sem szeretnék leadni. Neten néztem meg, méghozzá nem a legjobb feliratozással (az már kicsit kellemetlen, amikor én, aki komoly két éve tanulja az angolt, hogy valamit nagyon elszúrtak...) , de ez semmit sem vett el az élvezetből. Lentebb röviden kifejtem a véleményemet, ami lehet, hogy SPOILERT fog tartalmazni. 

Sziasztok! Tudom, nem látjátok, de jelenleg kimondhatatlanul boldog vagyok. Hogy miért? Lássuk csak: Talán azért, mert egy frenetikusan fárasztó napot tölthettem el az anyukámmal és a legjobb barátnőmmel? Azért, mert állhattam végig a sort a New Yorkerben néhány, megjegyzem aranyos pólóért? Vagy mert emberek ezreit kellett elviselnem a közelemben, miközben Ariana Grande szólt mindenfelől? Azt hiszem ti is sejtitek már, hogy ezek közül egyik sem okozott nekem nagyobb örömet, mint egy matekdolgozat. A kérdés tehát: Akkor miért ér fülig a szám?

Sziasztok! Elnézést, hogy késve hozom a bejegyzést, de volt egy kisebb baki itthon, ami miatt nem működött egy teljes hétig a net. (gondolhatjátok, hogy mennyire le voltam törve, én a 21. század gyermeke... oké, valójában én még az előző században születtem, de sh!) Most viszont gőzerővel kezdtem neki a bejegyzésnek. Íme: