Illúzióromboló

Sziasztok! Ezúttal egy elég... érdekes könyvről fogok írni. Őszintén szólva, Christopher Moore nevét eddig csak egyszer-kétszer hallottam, de sosem jegyeztem meg. Elképzelésem sem volt arról, hogy milyen lehet a stílusa, és hogy mit is várhatok tőle. A Bolondot először a Libirben láttam meg, ahol a borítója azonnal felkeltette az érdeklődésemet, a címe pedig fokozta bennem a kíváncsiságot. A fülszöveg egyszerűen arra ösztönzött, hogy vegyem meg. Persze, sokkal fukarabb vagyok annál, minthogy kiadjak érte annyit, amennyit, szóval otthagytam. Később, jóval később, a könyvtárban megláttam az új könyvek között, és azonnal lecsaptam rá. Hogy mi lett ebből, azt olvassátok el!

Sziasztok! Őrült rohanás, dolgozatok, gyakorlás és vég nélküli olvasás. Igen, ebből állnak mostanában a napjaim. Számomra még mindig újdonság, hogy alig van szabadidőm, de lassan kezdem megszokni. Egyre több dolgom van, amit egyrészt nem bánok, mert legalább kiveszem magam a közösségi munkákból, másrészt viszont utálom, mert ettől folyamatosan feszült vagyok. Legutóbb is, majdnem két hétig olvastam egy 200 oldalas könyvet. Ez számomra megdöbbentő és megalázó. Hát miféle könyvmoly vagyok én? Mostanában egyébként jóval többet koncentrálok a kötelezők és a versek olvasására, három szöveggyűjteményt bújok folyamatosan. (Ennek egyébként állatira örülök. Gondoljatok bele: hosszú oldalakon át nem látok mást, csak Horatiust, Balassit, Adyt, Radnótit, József Attilát és még sorolhatnám! Maga a gyönyörűség!) Most viszont nem erről akartam beszélni, csak jól esett kiírni magamból. A héten ismét feltettem nektek egy kérdést, és ti válaszoltatok. Lássuk az eredményeket!