Vélemény 3 - Kés a zajban (Chaos Walking trilógia 1)

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni a designt Satin Url-nek, aki remek munkát végzett. Másodszor erről a könyvről nem írnék sokat, azaz itt elöljáróban nem, lentebb úgyis hosszan kifejtem a véleményemet. Csak annyit jegyeznék meg, hogy ez egy nagyon kedves könyvem. Jó olvasást!

Információk

Író: Patrick Ness

Fülszöveg:

„Todd Hewitt az utolsó fiú Prentissvárosban

De Prentissváros más, mint a többi város. Mindenki hallja a többi ember minden egyes gondolatát, állandó, nyomasztó, szüntelen Zajban. Nincsen magánélet. Nincsenek titkok.

Vagy mégis vannak?

Todd egy hónappal a felnőtt-születésnapja előtt váratlanul tökéletes Csöndre bbukkan.

De az lehetetlen.

Prentissvárosban hazudtak neki.

ÉS most menekülnie kell…

MEGDÖBBENTŐEN EREDETI, IZGALMAS,

KÜLÖNLEGES KÖNYV

A FELNŐTTÉ VÁLÁS VESZÉLYES ÚTJAIRÓL ”

Hogyan találkoztunk?

Júniusban hallottam róla először. Egyik barátnőm mesélt róla, meg arról, hogy talán majd megveszi nekem születésnapomra. Végül nem kaptam meg, hanem egy másik remek könyvet adtak nekem ajándékba a barátjával, A szív mechanikáját, amiről biztosan írok majd még.

(Vigyázat, sok-sok felesleges duma)

Aztán anyám elrángatott a Glamour-napokra. Annyira élveztem, mint még sosem. Végigjártuk a New Yorkert, H&M-emet meg még ki tudja, milyen ruhaboltokat. Estefelé pedig betértünk a Libribe, ahová én már az elejétől is be akartam nézni. Anyukám rögtön a Leslie L. Lawrence-könyveket kezdte böngészni, és riadtan konstatálta, hogy három könyve még nincs meg neki. Igen, anyám nagy rajongója, ezért is kergetem már egy ideje azt a gondolatot, hogy átvergődöm magam az egyik könyvén. Meg azért, mert imádom a krimiket, és tudom, hogy jól ír a pasas, de a helyzet ugyanaz, mint a Gyűrűk uránál. Szégyellem, hogy még nem olvastam, de hiába van szó egy nagyszerű, utánozhatatlan és eredeti műről, ha a stílusa nem tetszik. De akkor is ki fogom olvasni a trilógiát, hiszen előttem az élet. (Tudom, de-vel nem kezdünk mondatot. Én ilyen kis lázadó vagyok)

Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy míg anyukám az említett könyvek közt szörnyülködött gyűjteménye hiányosságain, addig én körbejártam a fél boltot (az egészre sajnálatos módon nem volt idő), és szemezgetni kezdtem ezzel a könyvvel. Anya kiválasztotta a biztosan megvásárolandó duplakötet, én pedig még mindig sehol sem álltam. Túl sok a könyv, túl sokat akarok kiolvasni. Végül kutyafuttában választottam ezt, és nem bántam meg.

A cím

Ne mondjátok, hogy a ti figyelmeteket nem keltené föl, mert úgysem hinném el. Mivel hozzávetőlegesen ismerem a barátnőm ízlését, így ebből és a címből ítélve arra következtettem, hogy valami thriller lesz. Egy kicsit csalókás az egész.

A történet

Nem tudom, mennyit kéne elárulnom róla, hiszen a sajátos varázst a titokzatossága adja. Az elején nem értettem sokat belőle, hogy miért vannak úgy a dolgok, ahogy, aztán kaptunk némi információt, amelyek még több kérdést vetettek fel.

A történet mindenképpen eredeti, nagyszerű alkotás. Amikor a barátnőm áradozott róla, hogy milyen remek és különleges, nem nagyon hittem neki, a mai világban nehéz olyan könyvet olvasni, ami nem emlékeztetne egy másikra. Sajnos nem volt sok időm akkor, ezért minden este, amikor erőnek erejével tettem le a könyvet, hogy ne legyen másnap hullafáradt, azon filozofáltam, hogy vajon mi történhet benne. Szerencsére a barátnőm kölcsönadta a második részét, amire szintén nincs időm, és most aggódom a szereplők sorsáért, miköben egy teljesen más történetre kéne koncentrálnom.

A megfogalmazás nem a legjobb. Egy időben nagyon koncentráltam arra, hogy a könyvekben, amelyeket olvasok, ne legyen szóismétlés meg mindenféle hiba, hiszen a blogoknál annyira szigorúan veszik ezt, és sok könyvkritikus is külön kihangsúlyozza az ilyen hibákat, például az SZJG-nél. Aztán rájöttem, hogy nem feltétlenül kell erre annyira odafigyelni, mert egy mű többek közt ettől lesz életszerű. Mégis ki hinné el, hogy egy tizenkét éves fiú több soros mondatokban gondolkodik, ráadásul úgy, hogy abban ne legyen szóismétlés? Főleg, ha egy olyan helyen van, mint Todd a könyvben. Az ember talán nem gondolkodik egyszavas mondatokban? Na ugye!

Tehát a megfogalmazás nem a legjobb, és mégis az. Az író a rövid és hosszú mondatok váltogatásával is érezteti a helyzet komolyság, a fiú gondolatmenetének gyorsaságát. (De okos megfigyeléseim vannak.) Az emberek beszéde kicsit különbözik a miénktől, de ez csak hozzátesz a könyv hangulatához. Például ott  van a nincs létige helyett használatos, egyébként helytelen „nem van” kifejezés, amelyet az író végig használ.

A szereplők

A főszereplővel illene kezdenem, hiszen mégis csak az ő szemszögéből látjuk a történéseket, de inkább kezdeném a legutáltabb és legszívósabb karakterrel.

Aaron egy pap, akit az első felbukkanása óta gyűlölök. Nincs bajom a vallással, én magam agnosztikus vagyok, de azt egyszerűen ki nem állhatom, ha valaki rá akarja erőltetni a másikra a hitét. Kinek mi köze hozzá, nem igaz? Na, Aaron pontosan ilyen embernek tűnt, egy megszállottnak, valódi vallási fanatikusnak. Nem szeretnék spoilert, de azt elárulom, hogy rengeteg meglepetést okoz, és nagyon kegyetlen.

Mentcs a hűséges kutya. Róla egyszerűen áradozni tudnék. Miután elolvastam a könyvet, rájöttem, hogy a kutyáknál nincsen csodálatosabb lény, és talán még a macskák sem érhetnek a közelükbe az irigylésre méltó közönyösségükkel. (Mondom én, három szőrpamacs tiszteletbeli gazdája, vagy inkább eltartója.) A kutyám azóta sem tudja, miért vannak hirtelen kitörő szeretetrohamaim.

Már azzal spoilerezek, hogy elárulom a lány nevét, meg annak a létezését, szóval elnézést érte. Viola személyisége idegesített, de lehet, hogy csak azért, mert Todd szemszögén keresztül láttam őt. Talán, ha az ő gondolataiba is belepillanthattam volna, akkor megértem az érzelmeit. Általánosan számomra könnyebb azonosulni egy lány karakterrel, mint egy fiúval, de jelenleg Toddot jobban meg tudtam érteni, mint Violát. Akkor viszont, mikor Todd is kezdett belelátni a lányba, én is kezdtem kapizsgálni, hogy mi is folyik benne. (Ez is egy hatalmas pozitívuma a könyvnek, hogy tényleg csak azt mutatja meg, amit Todd lát)

Ha már itt tartunk, akkor írnék Toddról is. Ő pont olyan, mint amilyennek egy főszereplőnek kell lennie. Lehetett utálni és szeretni is, idegesített és szórakoztatott is. Ténylegesen életszerű volt. Tulajdonképpen érdekes az is, hogyan változott meg a véleménye egyes dolgokról.

Megéri kiolvasni ezt a könyvet. A trilógiáról egyelőre még nem nyilatkoznék, hiszen még én sem vagyok túl rajta, de szerintem mindenki, aki elolvassa az elsőt, az nem bírja majd féken tartani a kíváncsiságát. 

Üdv: a blogger, aki úgy nekilátna már a második kötetnek, de nincs rá ideje