Sziasztok!
Azt hiszem, senkinek sem újdonság az úgynevezett közösségi szolgálat fogalma, de azért elmondom nagy vonalakban, hogy miről is van szó, hátha valaki mégis lemaradt volna róla, vagy mondjuk még nem szembesült volna a középiskolásokat sújtó csapások ezen fajtájáról. Hogy melyik évben és miért hozták meg a törvényt, nem tudom, de a lényege az, hogy addig nem érettségizhetünk le, amíg 50 órát le nem dolgozunk egy szervezetnél vagy egy intézménynél. Négy év áll rendelkezésünkre a feladat teljesítésére, természetesen semmilyen anyagi juttatást nem kaphatunk érte, ráadásul még az is korlátozva van, hogyan és mikor végezhetjük ezt.
Hogy ennek mi értelme van a felsőbb körök szerint, csak találgatni tudok, ugyanis, ha arra akartak rávenni minket, hogy önzetlenül cselekedjünk valamit, akkor el kell rontanom a kedvüket; ha törvényben köteleznek valamire, azt nem a saját jótékony akaratunkból fogjuk csinálni. A másik valószínű tippem az, hogy szeretnék, ha még a nagybetűs élet előtt tapasztalatot szereznék arról, milyen is dolgozni. Ezt viszont megint nem értem... Mármint jó, persze, nem rossz dolog, ha az embernek van valami halvány fogalma arról, hogy milyen a nagybetűs élet, de ez akkor is olyan... olyan... nem tudom. Körülbelül olyan, mintha diákmunkára kényszerítenének, csak semmit sem kapsz érte. Csak én nem látom ebben a logikát? Mindegy... A mai bejegyzésem nem erről szól.
Én a napokban teljesítettem az 50 órát, és nagyon büszke vagyok rá. Hogy miért? Először is azért, mert elmondható rólam, hogy egy lusta dög vagyok, akit a szülei elkényeztettek, és még életemben nem dolgoztam hivatalosan. Csúnyán hangzik, de így van. Számomra ez egy remek tapasztalatszerzési lehetőség volt, alkalom arra, hogy belekóstoljak, milyen is dolgozni. Persze nem végeztem komoly, megerőltető munkát, de azért kezdetnek ez sem rossz.
Másodszor azért, mert tényleg megcsináltam. Ledolgoztam az összes órát, egyet sem írtak be pluszba, úgy, hogy nem érdemeltem meg. Több ismerősöm is van, akik alig néhányszor mentek el az általuk kiválasztott szervezethez, és aztán beírták nekik az 50 órát, szépen leosztva. Nem ítélem el sem azokat, akik felkínálták nekik ezt a lehetőséget, sem azokat, akik elfogadták az ajánlatot, de azért örülök annak, hogy a szabályok szerint jártam el, és tényleg ledolgoztam azt az 50 órát. Nekem ez a szorgalmam egyfajta bizonyítéka, azt jelenti, hogy becsületesen elvégeztem a feladatomat. Tudom, hogyha valódi állásom lesz, akkor ez a néhány ledolgozott óra semmit sem fog számítani gyakorlatban, de nekem ez akkor is nagy dolog.
Harmadszor pedig azért, mert tanultam. Bizony. Ha velem is olyan kegyesen bánnak, mint néhány ismerősömmel, akkor nagy valószínűséggel sosem élek át olyan élményeket, amelyekben részem volt. Például sosem tudtam volna meg azt, mennyire félvállról veszik a temetőgondnokok a katonák sírjait... Ugyanis egy évben kétszer mi, a gimnazista diákok takarítjuk le őket, de mindig úgy néznek ki, mint amivel tényleg hónapokon át nem foglalkoznak. Ezenkívül nem láthattam volna azt, hogy néhány idős ember mennyire örül annak, ha egy október 6-ai műsort láthat pár fiatal előadásában.
A legtöbbet persze ott tanultam, ahol a legtöbb időt töltöttem, azaz a városi könyvtárban. Mivel elsős korom óta be vagyok oda iratkozva, így már egyébként is otthonosan mozogtam arrafelé, de most, hogy már sokkal jobban belelátok a könyvtár életébe, még inkább odavalónak érzem magam. Megtanultam például azt, hogy mit jelentenek a leltári számok, és igen, miközben ezeket ragasztgattam fel a könyvek gerincére, jó sok könyvet megismertem. Rájöttem arra is, hogy a könyvtárosok nemcsak üldögélnek a számítógép előtt, és várják, hogy egy-két eltévedt idegen belépjen a könyvek szentélyébe, hogy aztán szúrós szemmel nézhessenek rá, hanem sokkal több mindennel foglalkoznak. Hogy csak egyet említsek: a városi rendezvényeken mindig aktívan részt vesznek, kvízeket készítenek, kézműves foglalkozásokat tartanak és könyveket árulnak. Miután az utolsó "munkanapomon" elbúcsúztam a könyvtárosoktól, még biztosítottam őket arról, hogy ha a későbbiekben szükségük van egy kis plusz segítségre, akkor számíthatnak rám.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én szomorú voltam, amikor ott kellett hagynom a könyvtárat. Oké, nem örökre, hiszen egyébként is rendszeresen járok be, de akkor is... Egyébként néhány könyvajánlómat ki fogják tenni a könyvtár honlapjára! Ez is egy olyan dolog, ami talán sosem történt volna meg velem, ha az első néhány alkalom után beírják nekem az 50 órát.
Nektek milyen tapasztalataitok vannak a közösségi szolgálattal kapcsolatban? Mit gondoltok róla? Ti ledolgoztátok már? Írjátok meg kommentben a véleményeiteket, gondolataitokat, észrevételeiteket! Köszönöm a figyelmet :)
Hú, az én évfolyamom volt az első, akiknek meg kellett csinálnia ezt a vackot. Nagyon mérges voltam, mivel a mi sulink ügyintézője nem erőltette meg magát a dologgal kapcsolatban. Szóval nem is a munkák elvégzése volt nehéz, hanem egyáltalán találni egy vagy több olyan helyet, ahol felfogadnak közmunkásokat. Legtöbbet az óvodákat hangsúlyozták, hogy oda lehet menni. Mi, a barátnőimmel sok ovit végigkérdeztünk, de mindenhol elküldtek minket, hogy náluk ugyan nem lehet ilyen közmunkát teljesíteni. Te még jól jártál a könyvtárral.
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésMindig az elsőknek a legrosszabb :( Mármint az ilyenben, mert ilyenkor még nincs kiforrva az egész, meg egyébként is annyira rosszul szokták tervezni ezeket... Nálunk speciel nem az óvodákat, hanem a különböző természetvédelmi szervezeteket hangsúlyozták, na meg a művelődési házban való ténykedést, de szerencsére mostanra már rengeteg intézménnyel leszerződött a suli, úgyhogy nekünk már sok lehetőségünk van :)