Sziasztok!
A mai nap több szempontból is különleges volt az iskolám diákjai számára és ezzel együtt számomra is. Elsősorban megkönnyebbülten és kissé lustán álltunk hozzá az előttünk álló óráknak, ugyanis a tanítás elmaradt; több iskolával egyetemben (hahahaha) Széchenyi emlékezetének hódoltunk azzal, hogy életművének darabjait és gyakorlati tevékenységének minden mozzanatát feldolgozzuk és megmutassuk egymásnak. Másrészt pedig izgalommal vegyes félelem munkálkodott bennünk, ugyanis egy új, egy eddig merőben ismeretlen ötlettel rukkoltunk elő, és ennek köszönhetően egy diák-tanár fórumon vehettünk részt. Hogy milyen tapasztalatokat szereztem és milyen meglátásaim volnának ezzel kapcsolatban, azt lentebb kifejtem.
Nem tudom, ki mennyire van képben ezzel kapcsolatban, de mivel én körülbelül semmit nem tudok róla, ezért csak pár mondatos leírást adok a program hátteréről: Legjobb tudomásom szerint több iskola is részt vett ezen az eseményen, amelyet Széchenyi-napnak vagy megemlékezésnek hívnak. Ennek keretében a diákok kreatív, Széchenyi életéhez és tevékenységeihez kapcsolódó feladatokat oldottak meg a reformkori hangulatot imitálva.
A mi iskolánk nem jó iskola. Nem mondom, hogy gyenge volna, unalmas vagy egyenesen katasztrofális, bár sokan rásüthetnék ezeket a bélyegeket. A lényeg az, hogy ahová én járok, nem egy kimondottan színvonalas intézmény, csak erős középkategóriás. Kicsit szegény, kicsit leharcolt, de a miénk.
És itt a lényeg: a miénk. A diákoké. A tanároké. A takarítóké, a portásoké, a konyhásnéniké. És mondjátok meg őszintén, nem az volna az ember célja, még akkor is, ha ez borzalmasan cinikusan vagy kegyetlenül is hangzik, hogy az övé legyen a legjobb, legszebb, a legtökéletesebb? (A válaszokat kommentben vagy emailben várjuk. A helyes megfejtők között virtuális pacsikat sorsolunk ki.) Amikor ezt a gondolatmenetet követem, felmerül bennem egy másik kérdés is. Ha ez így van, akkor mégis miért nem tesz senki semmit? Miért ülünk és bámuljuk a falat vagy az órát, és várjuk, hogy végre megszólaljon a csengő és hazamehessünk? Miért próbáljuk kihúzni magunkat a termek díszítéséből, a tanítás utáni programokból? Miért nem élvezzük az olyan napokat, mint amilyenek ez is? Természetesen rengeteg kifogás és valódi ok létezik ezekre a dolgokra: lehetünk fáradtak, elfoglaltak, elvehetik az időnket és a motivációnkat rajtunk kívül eső dolgok is, igen, de a legfontosabb, a legfajsúlyosabb és egyben a legbosszantóbb válasz mégis az, amit a kamaszokkal kapcsolatban mindenki (joggal) felvet: az érdektelenség, a lustaság és az a fajta nihilizmus, amitől még a legsztoikusabb ember is előrántja a bicskát.
De tudjátok mit? Még a legközömbösebb diákok is képesek olykor levetkőzni ezt a rossz tulajdonságot, és bekapcsolódni valamibe, ami jó, ami érdekes, ami egyedi. Képzeljétek el, én is egy ilyen diák voltam, de talán még most is az vagyok. Unottan hallgattam a tanárt, ahogy a különböző, szórakoztatónak szánt eseményekről beszélt, és csak egyetlen gondolat járt a fejemben: ez mégis kit érdekel? Naná, hogy engem. Mert én vagyok a balek, a stréber, a szorgalmas nebuló, aki hétköznap egy témazáró előtt is hajlandó éjfélkor leülni a gép elé, és hatodjára átszerkeszteni a ppt, a word dokumentumot, és így tovább. Egészen mostanáig egészen gyűlöltem minden plusz feladatot, mert a rengeteg munka kimerített szellemileg és fizikailag is. Persze, nem kellett egész nap rekeszeket pakolnom vagy görnyednem egy halom számla fölött, mint a szüleimnek, de gyerekek, higgyétek el, ez akkor sem könnyű.
Idén valami megváltozott bennem, hogy mi, azt nem tudom. Egyszerűen eljutottam addig a pontig, ahonnan már nincs visszaút, addig az őrjítő bizonyosságig, hogy ha akarom, ha nem, akkor is meg kell csinálnom. És ha már muszáj, az osztály becsülete és jó híre (hahahaha) érdekében, akkor miért ne élvezhetném? Miért ne állhatnék hozzá úgy, mintha tényleg lenne ennek jövője? Sőt: miért ne kezdeményezhetnék én?
Ezeknek a felvetéseknek lett is következménye, a gondolattól eljutottam a tettekig. Rengeteg dolgot bevállaltam, és hirtelen a szabad délutánjaim eltűntek, én pedig azon kaptam magam, hogy még arra sincs időm, hogy félórát eltöprengjek a katasztrofális szociális helyzetemen. Egyszerűen minden felgyorsult, én pedig ott találtam magam a nyüzsgő tömeg közepén, és csak ámultam.
Minden azzal kezdődött, hogy az iskolaújság felélesztésének gondolata megfogalmazódott bennem, és onnantól fogva nem volt megállás; a szerkesztőség kezd összeállni, a nyomtatás anyagi problémája megoldódni látszik, és a gondok lassan elsimulnak. Később elvállaltam a diákönkormányzati tagságot, amelyet egy laza elfoglaltságnak tekintettem, elvégre rajtam kívül még ketten részt vesznek rajta az osztályból, de nem így lett. Azt hiszem, most először érzem azt, hogy valóban jelentős személy vagyok valahol, és nem is csak egy helyen, hanem majdnem mindenütt. Ezenkívül két irodalomversenyen is részt veszek, és az ezekkel kapcsolatos feladatok szintén sok időt elvesznek, de azt hiszem, megéri gürcölni értük. (Főleg, mert ha eljutok az országos döntőig valamelyikben, akkor azért pontot kapok a felvételinél, és igen, BTK-ra nekem kell majd pont irodalomversenyről.) Akárhogy is, élni kezdtem, és azt hiszem, örülök ennek.
Minekutána a tanári karban elterjedt a híre annak, hogy az iskolaújságon dolgozom, felkértek arra, hogy vegyek részt a reformkori újság megszerkesztésében. Minden osztályból egy-egy embert választottak ki erre a megtisztelő feladatra, és én kimondottan örültem annak, hogy részese lehetek egy ilyen szintű alkotói folyamatnak. (Meg annak is, hogy nem kellett a szénaszagú termünkben sétálgatnom...) Büszkén jelentem: enyém lett a vezércikk. Dagad a mellem, annyira boldog vagyok tőle, ugyanis ez a leghosszabb írás az újságban, és ezenkívül még egy pármondatos cikk is belekerült tőlem. Holnap kapja meg minden osztály a saját példányát, és én rendkívül izgatott vagyok.
Mivel számomra rettentően fontos az írás és maga az újság is, szeretnék egy kicsit bővebben beszélni róla. Az irodalomtanárunk gyönyörű kereteket és szegélyeket töltött le, amelyeket kiválóan beleillesztettünk a dokumentumba, így egy hihetetlenül esztétikus, nívósnak tűnő lapot sikerült összeállítanunk. A vezércikk tulajdonképpen egy régies nyelven íródott összefoglaló az aznapi eseményekről, amely a kiállítások megtekintésére szólítja fel az érdeklődőket. Ezután fekete-fehér képekkel tarkított (állítsatok le!) jelentések következnek, amelyek bővebben kifejtik, melyik teremben milyen témát dolgoznak fel. A divatrovat humoros képekből és párszavas ismertetőkből áll, majd életképek és rejtvények következnek. Az utolsó oldalon viccek találhatóak, illetve egy szerelmes levél. Szerintem fantasztikusan sikerült minden, bár a saját cikkeimmel korántsem vagyok megelégedve. Magáról a szerkesztésről annyit, hogy a lapzárta kissé csúszott, ugyanis a technikai résszel nem lettünk elég gyorsan készek, de tulajdonképpen minden ment a maga útján. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan önthetném szavakba azt az érzést, ami most bennem tombol. Talán úgy tudnám kifejezni magam, hogy valamiféle áradó öröm jár át, aminek abszolút nincs semmi értelme. (A dagályos stílusért elnézést, némileg rám ragadt az ilyesféle beszédmód a cikkek írása során.)
Az újság szerkesztése órákra lefoglalt, ezért csupán annyi időre sikerült elszabadulnom, amíg a saját osztályomban uralkodó állapotokról feljegyzéseket készíthettem. Ezalatt nem igazán tudtam körülnézni, és amikor igen, akkor kémnek hittek. (Komolyan, szörnyen idegesítő volt. Éppen azt néztem, melyik teremben ki van és mit csinál, hogy a vezércikkben legalább arról legyen fogalmam, hogy a félemeleten meg az emeletem, mit csinálnak, amikor megtörtént az incidens. Két kilencedikes, csöppet sem szimpatikus, ripacskodó és nem mellesleg hat réteggel levakolt lány nagy köhécselve kért számon engem - bocs, ha most egy kicsit rátarti leszek, de... - ENGEM, hogy mit csinálok. Hadd ne mondjam, hogy legszívesebben ott helyben beoltottam volna őket, de szerencsére túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy végezzem a munkámat, ezért csak annyit feleltem nagy unottan, hogy: "Suliújság." és ezzel jeleztem azt is, hogy nem kívánok hosszas magyarázkodásba fogni, vagy olyanokkal törődni, mint ők. Erre jött a lenéző, szarkasztikus "Na persze...". Itt inkább elmentem, mert vészesen közel álltam ahhoz, hogy megkérdezzem, nem akarnak-e véletlenül besegíteni az osztálytársaiknak a szánalmas projektjükben, ami még annyira sem lett jó, mint a mienk, pedig mi szénát vittünk be az osztályterembe... De amúgy nem voltak olyan rosszak, és nem is érdemelte volna meg az a néhány diák, hogy degradáljam a munkájukat, aki dolgozott rajta, így jobb is, ha nem mondtam semmit.) Az alatt az idő alatt, amíg éppen nem gyanúsítottak semmiféle spion akcióval, akkor azt tapasztaltam, hogy mindenki lelkesen díszíti a termét, és kreatívabbnál kreatívabb megoldások születtek. Csodálatos látvány fogadott engem majdnem minden teremben, voltak, akik lovat építettek (khm, mi voltunk), mások vasutat, néhányan beöltöztek, mások kávézót nyitottak. Komolyan, eszméletlen volt az egész. Rájöttem, hogyha akarunk, tudunk.
Akkor most térjünk rá a délutáni, mondhatni fakultatív programra, amely nekem valójában kötelező volt. A reformkori országgyűlések mintájára rendezett fórum tényleg tanulságos volt. Sok diák és sok tanár vett rajta részt, kulturált, értelmes beszélgetést folytattunk, és igen, eredmények is születtek.
Mielőtt elkezdeném a napirendi pontokat elmondani, szeretnék beszélni arról, hogy kik vettek részt ezen a beszélgetésen, és hogy ezzel kapcsolatban mi a tapasztalatom. A hatékony és demokratikus eljárás végett minden osztályból két-két küldöttet szavaztak meg. Nem ismerem túl jól a diákságot, de azt hiszem, ez a feltétel teljesült. Több néző is összegyűlt, és az előzetesen felállított szabályok ellenére ők is felszólalhattak, elvégre nálunk nem uralkodnak olyan farkastörvények, mint ahogy azt mi, tanulók hangoztatjuk. Számomra meglepő volt, hogy hányan érdeklődnek eziránt a gyűlés iránt, legalábbis, ami a diákokat illeti. Azok, akik ott voltak, nem csak bámészkodni jöttek, hanem cselekedni; aktív beszélgetés, egyezkedés, eszmecsere folyt.
A tanárok számára még annyira sem volt kötelező a részvétel, mint amennyire nekünk, diákoknak. Huszonnégy tanárból tízen vettek részt. Ez nem rossz arány, főleg úgy, hogy egyikőjük maga az igazgatónő volt, reformkori ruhában, mosollyal az arcán. Vigyázat, unásig ismételt közhellyel jövök: A hiány olykor beszédesebb bármi másnál. És ezzel most nem arra akarok célozni, hogy elítélném azokat a tanárokat, akik nem vettek részt a fórumon, de kissé zokon veszem ezt a gesztusukat. Tudom, hogy első hallásra az egész cécó csupán gyermeteg követeléseknek látszik, de valójában ezek csak problémafelvetések, meglátások, ötletek, amelyeket szerettünk volna a tanárok előtt, a tanárokkal megvitatni. Ebből a szempontból kvázi sértőnek érzem, hogy egyesek nem jelentek meg, ugyanis az, hogy jól érezzük magunkat az iskolában, hogy a tanulás hatékonyabb és érdekesebb legyen, a színvonal nőjön és a környezetünk élhetőbbé váljon, az mindannyiunk közös ügye. Azt persze megértem, ha valaki azért maradt távol, mert egyéb ügyes-bajos dolgai nem engedték, hogy részt vegyen a gyűlésen, de attól tartok, nem ez volt a valódi oka annak, amiért ilyen kevés tanár jelent meg.
Hogy ti is értsétek, hogy a mi célunk nem az volt, hogy a tanárok teret engedjenek az asztalcsapkodós gyerekhisztinek, amely irreális követelések miatt folyik, szeretném elmondani, milyen felvetéseink voltak.
Az első napirend pont egy, a diákság legnagyobb részét illető problémát feszegetett. A közlekedésre ugyan nincs túl nagy befolyása az iskola vezetőségének, ugyanakkor bizonyos lépéseket tehetnek, és ez már egy jó kiindulópont. Ennek megvitatása során felmerült a legjobb és valószínűleg egyetlen kivitelezhető megoldás is. Maga a gond az volna, hogy sokan járnak a suliba a környező településekről volánnal, és a diákok számára még külön buszjárat is indult. Igen ám, de a kijelölt útvonalon rendszerint dugóba keverednek, így a háromnegyed nyolcas kezdésre szinte sosem érnek be. Ezeket sajnos nem áll módjukban igazolni, ez pedig ahhoz vezet, hogy csupán az ilyen, elkerülhetetlen esetekből már a tanév elején igazolatlan órák gyűltek össze. Ez ellen annyit tehetünk, hogy negyedórával későbbre csúsztathatjuk az iskolakezdést. Ezt félévkor szavazásra bocsátjuk majd, a jelenlegi tervek szerint. Ez például egy méltányos ajánlat az igazgatótól.
Egy másik rettentően fontos és szintén sokakat érintő probléma nálunk a büfé. Több diák is panaszkodott már arra, hogy szinte megfizethetetlenül drága az áru, illetve azok minőségével és a választékkal is problémák vannak, valamint gondot okoz az is, hogy a hatodik óra után bezár, miközben legtöbbünknek hét-nyolc órája van a hét legtöbb napján. Az igazgatónő ezt hallván felderült, és kijelentette, hogy ez bizony megoldható, panasszal fog élni, ugyanis ő is hasonló dolgokat tapasztalt.
A többit nem fejteném ki hosszan, de azért elmondom, hogy mikről is volt még szó. Az iskolán kívüli kulturális programokról beszéltünk, amelyeket kevesellünk, majd a jutalmazásokról, a zuhanyzók és mosdók állapotáról folytattunk hosszabb vitát, a suliújság ügye is napirendre került, valamint a diákigazgató-jelöltek is bemutatkoztak.
A fórumot azzal zártuk, hogy ugyan ez volt az első alkalom, hogy diákok és tanárok összegyűltek, hogy egyenlő felekként megtárgyalják az iskolaügyeit, de nem ez lesz az utolsó.
Annyi hozzáfűznivalóm volna még ezzel kapcsolatban, hogy számomra pozitív csalódást okozott ez a beszélgetés, valamint az is kiderült számomra, hogy munkával és megfelelő hozzáállással együttműködésre szólíthatjuk fel mind a tanulókat, mind a tanárokat. Ez a gyűlés és ez az egész nap egy lépést jelentett azon a hosszú úton, amelyet még valamikor, talán az iskola alapításakor megkezdtek a diákok, és amelynek még mi sem látjuk a végét, de mégis előre mozdultunk. Egy diáktársam mondatával búcsúznék tőletek, amely remélem szépen összefoglalja, mit is akartam ezzel a terjengős és unalmas cikkel közölni veletek: Egy millióig is egytől kezdve számolunk.
Köszönöm a figyelmet: Kriszti
Megjegyzések
Megjegyzés küldése