Kedvenc verseim #1 Tóth Krisztina: Dal a titkos életről

Sziasztok!

Igen, ez megint egy új bejegyzés-sorozat, amit tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miért kezdek el. Oké. Ez így nem igaz. A helyzet az, hogy magyar fakton akarva-akaratlanul is szembesülök a líra szépségével, így, még akkor is, ha még mindig az epika felé húz a szívem, kezdek egyre inkább érdeklődni a különféle versek iránt. Ezenkívül rengeteget olvasok, ugyanis, mint már néhány tucatszor említettem, jelentkeztem az OKTV-re, ahol rengeteg idézetet kell felismerni. Szóval tényleg sok-sok verssel találkozom mostanában, így óhatatlanul is egyre több kedvencem lesz. Az ellenállhatatlan késztetés pedig nem hagy nyugodni: muszáj megosztanom veletek ezeket a költeményeket.

Nem tudom, ki hallott már Tóth Krisztináról. Őszintén szólva, én csupán innen-onnan ismertem a nevét egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a faktos tanárom elég nagy rajongója, és be nem hozott neki néhány verset tőle. Őt olvasva úgy érzem, a modern költészet nem veszett teljesen el. Kimondottan kedvelem, míg Varró Dánielt vagy Lackfi Jánost már kevésbé. Nem mondom, ők is jók, és azért nem semmi, amit letettek az asztalra, de az ő költészetük nem áll olyan közel hozzám. Van ilyen. Ennek ellenére tőlük is hozok majd egy-kettőt.

Tehát következzék Tóth Krisztina Dal a titkos életről című alkotása: 

Titkos életem parkoló autók között suhanó macska,

árnyék a tűzfalon, emlék, a sarkánál beszakadva,

Titkos életemet virrasztó szaruhártyádon élem,

felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen,

Titkos életem visszhangos, üres szoba fejben,

ablakán kihajolva egyszer feketét énekeltem,

Titkos életem galambtetemtől bűzlő, beroskadt háztető,

sápadt ruha az égen, a halál egyszer majd belenő,

Titkos életem repedés, ami túlfut az élő arcon,

út az idő mögé, egy hely, ahol nem haragszom,

Titkos életem állomás, amelyen a vonat átrobog,

csönd lesz és vaksötét, amire tízig számolok,

Titkos életem néhány beszkennelt pillanat,

gyűrött oldal, ami egy elveszett füzetből itt maradt,

Titkos életem hiányos, örökre érthetetlen,

fakuló arcaimmal te olvass össze engem,

Titkos életem teliszemetelt, sárga töltés,

testben utazó vágy és földi tereken időtöltés,

Titkos életemet, hogy titkos legyen, mindig bezárom,

hajnalban ajtaján ököllel dörömböl az álom,

Titkos életemet eltelni látod éppen,

felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen,

Titkos életemet, hogy éljen, kitaláltam,

égeti villanyát abban a messzi-messzi házban.

(Megjelent: 2015, Jelenkor)

Hogy mi fogott meg benne, elég nehéz elmagyaráznom, pedig az ilyesfajta dolgokról már oldalakat kellene írnom. Leginkább azok a hétköznapi, olykor kissé bizarr és sötét képek tetszettek, amelyek végigfutnak az egész versen. Egyik kedvenc részem a következő: "Titkos életem hiányos, örökre érthetetlen,/fakuló arcaimmal te olvass össze engem." 

Remélem, nektek is tetszett a vers! Mondjátok el, titeket mi fogott meg benne? Ha nem tetszett, miért nem? Mit gondoltok a modern költészetről? Véleményeiteket írjátok meg kommentben! Köszönöm a figyelmet :)