Az írásról (mert ilyen még nem volt)

Sziasztok!

Nemrég rájöttem, miközben a régebbi bejegyzéseket böngészgettem, hogy rengeteget beszéltem már nektek arról, hogy írok, nemcsak cikkeket erre a blogra meg iskolai fogalmazásokat, hanem egy regénykezdemény is a lelkemen szárad, de még sohasem fejtettem ki bőven, mi is a helyzet, csupán morzsákkal etettelek benneteket. Azonban úgy gondoltam, bepillantást engedek nektek abba, hogy mégis mit, mikor és miért írok. Előre szólok, nem fogok részleteket közölni, mert tervezem, hogy egy külön blogon egyszer majd bemutatom az én kis történetemet, de addig még sokat kell aludni, de még annál is több fejezetet kell megírni. Ennek ellenére szeretném, ha tudomást szereznétek erről az oldalamról is, mert nekem az írás rettentően fontos. Remélem nem gond, hogy egy ilyen személyesebb bejegyzéssel traktállak titeket. Jó olvasást!

Tízévesen szörnyen írtam. Tizenkét évesen, még mindig csapnivalóan fogalmaztam. Tizennégy évesen már kezdtem belelátni az írás rejtelmeibe. Tizenöt évesen úgy döntöttem, kiművelem magam, és az internet által hozzáférhető összes tanácsot elolvastam, aminek egy szemernyi köze is volt a regényíráshoz és a készségeim fejlesztéséhez. Órákat töltöttem azzal, hogy blogokat böngészgettem, jegyzeteltem és gyakoroltam, míg nem eljutottam odáig, hogy oké, most már indulhat a munka. Egy nyaram ráment arra, hogy a tehetség apró szikráit tűzzé csiholjam, de legnagyobb meglepetésemre a gimnáziumba már ígéretes írópalántaként léptem be.

Nem, nem áltatom magam azzal, hogy igazán tehetséges vagyok, hogy egyszer majd kiadatom az egyik könyvemet, és hogy ezrek fogják kézbe venni az egyik irományomat. Készséggel elismerem, hogy nem vagyok több, mint egy átlagos kamasz, aki az osztálytársainál jóval ügyesebben bánik a szavakkal. Nekem ez a hobbim, ehhez van affinitásom. Akármennyire is tűnök egoistának, de higgyétek el, évekbe telt, mire ezt elhitettem magammal. (Mármint azt, hogy van egyáltalán tehetségem bármihez.) 

Sokan meglepődnek vagy furán néznek rám, ha elmondom nekik, hogy írok. Sosem értettem, hogy ez miért van. Ha valaki rajzol vagy kosarazik, azt elismeréssel szemlélik, mintha egy egyedi, érdekes személyiségről volna szó, de ha valaki azt mondja, ő egy blogot vezet és egy regényt ír, akkor csak különös grimaszok és felettébb zavaró homlokráncolás lesz a jutalma. Elnézést, ha ti jobb visszajelzéseket kaptok, de ezt saját tapasztalatomból mondom.

Tudjátok, egyébként is sokszor kívülállónak érzem magam. A barátaim mind nagyon tehetségesek, és ezzel tisztában is vannak. Zsófi nagyon sokszínű egyéniség, szeret rajzolni, énekelni, az íráshoz is konyít és színész szeretne lenni. Levi tényleg nagyon tehetségesen rajzol és zongorázik. Lelle a színészethez még jobban ért, mint Zsófi meg Levi, ráadásul ügyesen táncol. Dia kosarazik, Betti blogol, sminkel, táncol(t). Egyszóval olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik fergetegesen nagyszerűek, és bár imádom őket (többnyire), sokszor eluralkodik rajtam a kisebbségi komplexus. Merthogy én két dolgot űzök rendszeresen: írok és olvasok. Milyen fájdalmasan egyszerű, nem igaz? Ez az első két dolog, amit megtanítanak nekünk az iskolában, én meg pont ezeket választottam szórakozásul... Tudom persze, hogy egyik sem szégyen. Hogy a könyvmolyok jó fejek, és ugyanolyan érdekesek, mint bárki más, sőt... Tisztában vagyok azzal is, hogy a bloggerek, az amatőr írók, akik szintén hasonló érzésekkel viseltetnek a hobbim iránt, mégis, ha kikerülök a virtuális térből, és visszaugrom a valóságba, minden ezzel kapcsolatos gondolatom elvész. Senki nem hallgat meg, senki nem lelkesedik, senki nem érdeklődik az írásom felől, míg nekem szinte kötelességem megkérdezni, hogyan sikerült a zongoravizsga, és ha nem akarom megbántani a barátnőmet, akkor el kell mennem egy olyan iskolai rendezvényre, ami engem egyáltalán nem érdekel, csak mert ő fellép azon. Persze szívesen megteszem ezeket, mert a barátaim, mert szeretem őket, és voltaképpen élvezem azt, amit csinálnak. Ennek ellenére rettenetesen bánt, hogy ők nem kérnek meg arra, hogy küldjek át nekik egy oldalnyi részletet az írásomból, nem akarják elolvasni az iskolai fogalmazásomat, és hogy egyszer sem caplatnak oda hozzám szünetben, és mondják azt: Hé, Kriszti! Mi jót írtál mostanság? Ilyen szempontból szerintem érthető, ha kirekesztettnek érzem magam. 

Na, hagyjuk az érzelgős maszlagot lebegni a tudatotok perifériáján, és beszéljünk egy kicsit arról, hogy mégis milyen témában írok vagy nem írok. Eleinte misztikus történetekkel próbálkoztam, olyan szereplőkkel, mint a varázslók, vámpírok és vérfarkasok, hiszen akkoriban ez volt a divat. Még nem vált elcsépeltté a hős kisfiú, akin a világ sorsa múlik, de még a helyes vérszívók sem okoztak unott sóhajokat, amikor felbukkantak egy-egy könyvben. Ez később megváltozott. Írtam hát naplóregényt, amiben a saját magamról és az ismerőseimről mintázott karakterek egy bentlakásos iskolában laktak, ahol különböző kalandokba keveredtek. Aztán belefogtam néhány múltban játszódó, kissé ügyefogyott történetbe, írtam még néhány romantikus, nyáron játszódó limonádét is. Végül kikötöttem annál, amit most írok, és egyelőre nem tudnám meghatározni, hogy milyen kategóriába tartozik.

A történet két idősíkban folyik: Laura múltja és jelene olvad egybe, ahogy az emlékeit és az élményeit párhuzamba állítja. Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, mert még egyáltalán nem kiforrott az egész, bár a körvonalak már jól láthatóak, és maguk a fontosabb momentumok is konkrét alakot öltöttek már. A karaktereim a szívemhez nőttek, a történet pedig magába szippantott. Ennek ellenére nem harangoznám be, mert ismerem magam annyira, hogy tudjam, bármikor elmehet a kedvem tőle, és befejezetlen marad. A címe egyébként: Bizonytalan. (De még nem biztos, hogy ez marad.)

Az írás folyamatáról ejtenék még egy-két szót. Szintén sokszor érzem magam defektesnek (mikor nem érzem magam annak?), miközben olvasom a híres, hivatásos írók tanácsait vagy az ismertebb amatőrökét, ugyanis az első és legfontosabb szerintük az, hogy mindennap írjon az ember. Röstellem, de nekem ez nem megy. Sajnos engem gátolnak a hétköznapok abban, hogy eleget tegyek ennek a kitételnek, mert igen, iskolaidőben sokszor vagyok fáradt,  nincs is kedvem ahhoz, hogy leüljek a gép elé, máskor pedig nincs is rá lehetőségem. Nyáron sem mindig megy az írás. Van, hogy a szavak egyszerűen eltűnnek a fejemből, és hiába erőltetem, csak értelmetlen, nem megfelelő, pocsék mondatok törnek elő belőlem. Ez nem csak akkor van, amikor ihlethiányban szenvedek, mert igazából nem nagyon szokott ilyen előfordulni velem. 

Mert minden szituációhoz illik egy Sherlockos gif...

Mindazonáltal imádok írni, és szerintem, mint hobbiíró, nem is csinálom rosszul vagy rendszertelenül. Nekem azonban szükségem van arra, hogy egyedül lehessek, miközben csinálom, hogy tudjam, senki nem fog megzavarni. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor valaki nem fogja fel, hogy nem illene beszélni, amikor alkotásba merülök. (Az én családtagjaim mind ilyenek. Folyton folyvást beszélnek, és nem értik, hogy ezzel bekavarnak. Anyukám például utálja a csöndet, ezért sokszor önmagában vagy a háziállatainknak beszél, amitől sokszor kikészülök. Mert hiába nem nekem mondja, attól még a szavak eljutnak az agyamig. Előfordult már olyan, hogy automatikusan beleírtam egy bekezdésbe, amit anyám mondott, mert nem tudtam különválasztani a külvilágot meg az általam teremtett univerzumot. Mondjuk, ez még mindig a szerencsésebb kavarodás volt, mert el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha valakit lebálintozok...) 

A zajok közül persze nem mindegyik ilyen irritáló. Például írás közben általában zenét hallgatok. Ez duplán jó, hiszen egyrészt segít abban, hogy lendületesebben gépeljek, és hogy a gondolataim egy pillanatra se álljanak le, másrészt pedig kizárja a családom motoszkálását. Többnyire ugyanazokat a számokat szoktam hallgatni, mert nem igazán ismerkedem újakkal. Az aktuális történetem írása közben négyet előnyben részesítek. Ezeket most leírom, mert ebből még nem lehet baj. 

Az egyik az Gary Jules Mad World című száma, amivel Zsófi ismertetett meg. A szövege és a dallama is nagyon megfogott, de igazán élvezni csak akkor kezdtem, amikor a Fragmentaryt olvastam. Akkor valamiért úgy éreztem, Sherlocknak is van egy kis köze ehhez a számhoz, a fanfiction hangulatához meg végképp illett. Folyamatosan azt bömböltettem, mármint fülhallgatón keresztül, mert én azért nem vagyok olyan rossz gyerek, hogy anélkül hallgassak zenét, és még most sem untam meg. 

A másik Avicii Addicted To You című száma, amit egy Johnlockos songfiction által ismertem meg. Eleinte egyébként nem is tetszett, csak azért töltöttem le, hogy egy kicsit ráhangolódjak az írásra, de később, ahogy egyre többször játszottam le, valahogy befészkelte magát a fejembe. Most már nem is tudok szabadulni tőle. 

A harmadik a Milis reklám alatt szóló All I Want Is You. Nem, nem az az unalmas, karácsonyos szám. Ezt Barry Louis Polisar énekli, és egészen olyan, mint egy ír népdal. Ennek ellenére rettentően fülbemászó, és a szövege alapján egészen ráillik a történetemre. 

A negyedik, és egyben utolsó is, egy magyar szám. Tóth Gabi Jöjj még-je tipikusan az a dal, amitől kiráz a hideg. Ezt hallgatván mindig Laura arca jelenik meg előttem. 

Azt hiszem, csupán ennyit szerettem volna elmondani. Remélem, egy kicsit közelebb kerültem így hozzátok.

Nektek milyen szokásaitok vannak az írással kapcsolatban? Milyen tapasztalataitok vannak a blogolást és az írást illetően? Hogyan reagálnak az emberek, ha elmondjátok, hogy bizony, nektek ez a hobbitok? Szerintetek az írás művészet? Tanulható vagy tehetség kérdése? Ti miért írtok? Hallgattok zenét közben? Írjátok meg kommentben a véleményeteket, élményeiteket, gondolataitokat!