Sziasztok!
Elég ritkán engedek betekintést a valódi írásaimba, bár egy-két bejegyzés erejéig azért hajlandó voltam vállalni magamat. Az elmúlt hónapokban semmiféle sajátos jellegű írást nem mutattam be, ennek oka pedig az volt, hogy nem is igazán írtam olyat, amit könnyen és szívesen megosztanék veletek. Nem igazán írok novellákat, verseket, szösszeneteket, ráadásul jelenleg egy regény-kezdeményen dolgozom gőzerővel, azt viszont nem szeretném megmutatni nektek.
A következő, enyhén depresszív történetem tulajdonképpen műfajilag besorolhatatlan. Legalábbis magyar fakt ide vagy oda, nekem fogalmam sincs arról, hogy ez mégis mi akar lenni. Nevezzük egyperces lélektaninak. Az úgy kábé körülhatárolja.
A hátteréről annyit mondanék, hogy részint önéletrajzi ihletésű. Egy elég kellemetlen éjszaka jutott eszembe, mondhatni ezernyi apró kudarc után. Remélem, hogy elég érthető és realisztikus voltam, mikor megfogalmaztam a gondolataimat, illetve, hogy nem estem át a ló túloldalára, és nem lettem szájbarágós álbölcselkedő. (Ilyen szó nincs...)
A magam alkotta cellában ülök. A falak remegnek a visszhangtól. Félénk. Visszahúzódó. Introvertált. Szavak, amelyek engem jelentenek. Szavak, amelyek nem jelentenek semmit. Üresek. Pont, mint én. Vérvörös sikolyokként fröccsennek a falra. Bemocskolják az elmémet. Aztán csend. A magány és az önvád sűrű csendje, amely gyengén lüktető szívként rezzen a levegőben.
Tombolok. A hangom a semmibe vész, a szavaim láncolata nem más, csupán egy végtelenbe futó vonal. Soha nincs vége. A falak holtsápadt katonaként strázsálnak. Nincs menekvés. Nincs kegyelem.
Szökni próbálok. Szökni akarok. A kezem tompán csattan a kőkemény felületen, az egész csak egy másodpercig tart. A fájdalom viszont tartós. Úgy érzem, minden hiába. Ez nem más csak egy vén kutya szánalmas, kellemetlen haldoklása. Egy soha véget nem érő kínlódás. Sokáig tart, mire erre rájövök.
Ők persze tudják. Meredt szemmel bámulnak át az átlátszó, széttörhetetlen üvegen. Kérlelhetetlen tekintettel követik nyomon az őrjöngésem, mintha csupán cirkuszi mutatvány volnék. Ismernek engem, a lelkem, mégis tárgyilagos hűvösséggel véreztetnek ki. Megvárják, míg minden csepp élet kiszivárog belőlem, aztán sírva fakadnak. Szerettek.
Ki akarok szabadulni. Az arcom a falnak nyomom. A sérthetetlen anyag elnyeli a hangom. Az az érzésem, én is eltűnök. Elfáradok. Nincs több erőm. A földre rogyok.
Szellemszerű alakok bontakoznak ki a ködből. Csont sovány, beesett arcú, de gunyorosan vigyorgó vázak. Régi ismerősök. Fehér tenyerek nyomódnak az üveghez, értem nyúlnak, de nem érem el őket. Várakozva, nyájasan kacagnak össze. Segítünk, mondják, kellesz nekünk. Fontos vagy. A hangjuk suttogó és csúfondáros.
Előlük menekülök, miattuk alkottam ezt a börtönt, és mégis… mégis szükségem van rájuk. Csak az ő segítségükkel juthatok ki innen. Kellenek nekem.
Gyűlölöm őket. Nélkülük semmi vagyok. Mellettük senki vagyok. Érzem, halványulok. Talán nem vagyok más csak káprázat. Egy ügyes trükk, szemfényvesztés, délibáb. Illúzió.
Szűkül a tér. Centiről centire kevesebb a hely. Az időtlenség homályából a testetlen fájdalom irányába haladok. A falak oroszlánszájként záródnak össze körülöttem, és várom, hogy elnyeljen a sötétség. De ez sosem fog megtörténni. Sosem fogy el a levegő, a tér, a remény. Mindig van egy meghatározatlan pont, amelyen egyensúlyozva remegek. Elég egy lökés és örökre eltűnök.
Ott állnak körülöttem, némán, szertartásosan, mintha búcsúznának. Lemondanak rólam.
A zárat bámulom, az apró szerkezetet, amely fogva tart.
Rájuk meresztem a szemem, a vánszorgó, bús tömegre, amely fogva tart.
Sóhajok és szemrehányások. A cella berezonál a dübörgő hangoktól. A csontjaim összeroppannak, de a börtön falai kitartanak. Nincs erő, amely lerombolhatná őket. Egyetlen lehetőség van: a kulcs.
Hol van?
A válasz egyértelmű. Kíméletlenül nyilvánvaló. A kulcs náluk van. Ott lóg az egyikőjük nyakában, mint egy értékes medál, egy családi relikvia.
Sikítok. Rekedtes, taszító kiáltás szakad fel a torkomból. Ordítok, mert tudniuk kell. Tudniuk kell, hogy még van esélyem. De ők csak néznek rám, a tekintetük távoli, kissé sajnálkozó.
Ököllel verem falat, és igen! Meghallják. A szemükben értő fény gyullad, a szavaim elértek hozzájuk. Megkönnyebbülve, kimerülten esem össze, de a tekintetemet rájuk szegezem. Várok a megmentésemre.
Az árnyak mozdulatlanok. A fegyőrök maliciózus nemtörődömsége ül ki az arcukra.
Nem értem.
A kezükben van a megoldás.
Miért nem segítenek?
Hogy tetszett? Mit gondoltok, miről szól ez a novella? (Előjött belőlem a jövő bölcsésze, bocsi.) Véleményeiteket, gondolataitokat, észrevételeiteket írjátok meg kommentben! Köszönöm a figyelmet :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése