Ígérem

Sziasztok!

Ezúttal egy rövid novellával érkeztem. Nem igazán van mit mondanom róla, remélem tetszeni fog nektek! 



Már rég le kellett volna ugranom valahonnan.

Ezt mondta. Igen. Pontosan ezekkel a szavakkal. 

Én csak ültem előtte, mint egy kőszobor, merev tagokkal, a semmibe révedő tekintettel. A mondat beakadt a fejemben, és újra és újra megismétlődött. Az ő hangját hallottam, azt a beletörődött, mégis indignált hangsúlyt, mint valami fordított visszhangot: ahelyett, hogy halkabbá vált volna, egyre harsányabban zengett a koponyámban. 

Azt mondta, elege van. Ennyit ér a család. 

Nem tudtam felelni. A szavak valahogy elakadt a torkom és a szám között. Az ajkaim lomhán mozdultak, de a hang csak csendes sóhaj volt, nem pedig tiltakozás. Erőtlen és gyenge voltam. Nem mertem ellenkezni.

Az akarat hiánya. Az lehetett a gond. Miért is akartam volna ellenkezni vele? Igaza volt. Mindenben igaza volt. Gyűlölöm bevallani, gyűlölöm érezni, de nem lehet tagadni: neki mindig igaza van. Szinte fizikai fájdalommal jár minden harc, amit önmagammal vívok. Szeretném meggyőzni magam arról, hogy semmi baj nincs a mentalitásommal, oh, hát hogy is lenne? A világot mindenki egyedi módon látja. Miért lenne az én nézőpontom rosszabb, mint az övé?

Nincs válasz. Keresem, kutatom, de már a legelején tudom, hogy minden erőfeszítés hiábavaló. Nincs magyarázat. Ez egy axióma. Megkérdőjelezhetetlen. 

Ironikus, hogy minden azért történt, mert nem voltak kérdéseim. 

Mikor kérdezted meg utoljára, hogy mi van velem? Hogy hogy vagyok? Hogy mi a bajom? Mindannyian úgy elvagytok a saját kis fájdalmaitokkal, hogy észre se veszitek a másikat. Semmi. Ezt kell válaszolni nektek. Ez a legkényelmesebb, mert senki sem törődik velem. Ugyanolyan érzéketlen és hideg vagy, mint az apád. Egyikőtöket sem érdeklem. 

De én szeretlek. Ezt akartam mondani. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Nincs a világon senki, akit jobban szeretek nálad. Érdekelsz. Mondj el mindent, öntsd ki a szíved, figyelek, csak mondd. Mondd. Kérlek. 

Hallgattam. Nem tudtam megszólalni. Nem mertem.

El sem hiszem, hogy ilyen helyen kell élnem. Mi vagyok én? Valami cseléd? Ezért utálok itthon lenni. Utálok, érted? 

Utál. Engem, apát, az életét. Egyetértek vele. Én is utálom magam. Jól esik ismételgetni: utálom magam. Olyan, mint egy pofon. Ha sokszor mondom, teljesen elzsibbadok.

Már rég le kellett volna ugranom valahonnan.

Ne tedd. Nem akarom. Szükségem van rád. Nélküled... Nélküled én nem létezem. Szeretlek, becsüllek, tisztellek. Bármit megteszek érted. Engedd, hogy szeresselek. Kérlek. Könyörgöm. 

Az ajkaim összeragadtak. Képtelen voltam szétnyitni őket.

Elment. Fogta magát és otthagyott. Egyedül. 

Mozdulatlanná dermedt tagokkal vártam. Nem tudom, mire. Hosszú percek teltek el, de nem mertem megmozdulni. A gerincemen végig nyilalló fájdalom vonult át, mint egy vihar, fáztam, dideregtem, de még mindig állhatatosan tartottam magam az eredeti pozícióhoz.

Nem emlékszem rá, mikor kerültem a fürdőszobába. 

Egyszer csak hideg szúrást éreztem a bőrömön, és tudtam, ott vagyok a kád mellett, a padlón a tócsa. A zoknim lassan ázott át, tudtam, ha nem vigyázok, felfázok. Még öt percig álltam ott, mintha nem is lettem volna magamnál. 

Most már tudom, hol vagyok. Realizáltam magamban a helyzetet, és igen, most már mindent tudok. Darabos mozdulatokkal vetkőzöm. Arra gondolok, hogy milyen erotikus lehet, ahogy remegő tagokkal, vontatottan, szinte kínzó lassúsággal húzom le a nadrágomat. A pasik tuti megőrülnének érte. Elmosolyodom. Szeretném felcsigázni a fiúkat, aztán otthagyni őket. 

Ő is otthagyott. Beteges kapcsolat, de logikus: Ha elhagytak, én is el fogok hagyni másokat. A gyermekkori példák örökre megmaradnak. Boldog vagyok, mert remek anyukám van. Csodálatos. 

Nem mondok neki eleget. Nem foglalkozom vele eleget. Olyan önző vagyok. 

Önzők vagytok. 

Már rég le kellett volna ugranom valahonnan. 

Most már meztelen vagyok. A hideg levegő átjár, mindenütt libabőrös vagyok. Bemászom a kádba, és nekidöntöm a hátamat a hűvös zománcnak. Jeges fájdalom önt el. A húsom keménnyé és fagyossá válik, a combjaim szederjes lesznek, látom, hogy a kék erek feldagadnak a lábfejemen. 

Nincs víz. Nincs ruha. 

Csak könnyek vannak. 

Nem tudom honnan jönnek, hová mennek, csak azt tudom, hogy az arcomon vékony csíkot hagynak maguk után, aztán lehullanak a kezemre, a mellemre, a hasamra. Ott vannak rajtam, mégsem találom őket. 

Arra gondolok, hogy nem szabad sírnom. A sírás kiváltság. Nem engedhetem szabadjára a könnyeimet, mert nem szenvedek. Anya szenved. Én nem. 

Nekem mindenem megvan. Étel, fedél a fejem fölött, szerető család. Nekem nem hiányzik semmi. Igen, mindenem megvan, én mégsem becsülök semmit. Nem vagyok elég hálás, nem vagyok elég rendes, elég törődő. Hogy is adhatnám vissza neki azt a sok jót, amit nekem adott? Képtelen vagyok rá. 

Olyan szemét vagyok. Rossz. Nem tudom, másképp mondani. Rossz ember vagyok, aljas és hálátlan és utálatos. Anya szomorú miattam. Miattam van ez az egész. Könnyebb lenne nélkülem. 

Nem. Nem, nem és nem. Nem gondolhatok erre. Nem eshetek vissza. Nem szabad hagynom, hogy visszarántson a mélység. Anya nem gondolta komolyan. Nem vagyok rossz ember és szeret. Igen, anya nagyon szeret engem. Ez csak egy veszekedés. Lesz ez még jobb. Szeret. Kellek neki. Ő is kell nekem. Mi így vagyok tökéletesek: anya és lánya. 

Már rég le kellett volna ugranom valahonnan. 

Anya hangja egyre erőteljesebb a fejemben. Emlékeztet a valóságra. Mindig is ezt tette: felébresztett a mézesmázos álmokból. Anya őszinte és igaz. Neki nem szabad meghalnia. 

A csuklómra pillantok, aztán a combjaimra. Keskeny vonalak futnak végig rajtam mindenütt. Fehér, barázdált szélű, elfeledett sebek. Megannyi fájdalmas kudarc. Arra gondolok, hogy ha egyszer már megtettem, miért ne tehetném meg újra? 

Automatikusan emelem fel a kezemet, és a mutatóujjamat végighúzom a hosszú vonalakon. Emlékszem, hogy égett, szúrt a seb másnap. Alig bírtam felvenni a nadrágomat. Minden lépésnél megfeszült a bőröm, és ahogy a farmerem folyton hozzádörzsölődött. Amikor tesin  megrúgtak egy focilabdával, könny szökött a szemembe. Aznap este újra bezárkóztam a fürdőszobába, és még mélyebben vágtam a húsomba az üveg szilánkot. 

Emlékszem az apró vérgyönyökre is, amik az első  pillanatban kibuggyantak. Vörös színű, absztrakt mintákat alkottak, de hamar megbomlott a művészi harmónia; a vér langyosan folyt le a karomon, a lábamon. Az ujjaimmal elkentem a sűrű, ragacsos anyagot. Egyszer eljátszadoztam a gondolattal, hogy lenyalom a vért az ujjbegyemről, de sosem tettem meg. Elég voltam elképzelnem, és máris éreztem a fémes ízt a nyelvemen. 

Megtettem. Miért ne tehetném meg még egyszer?

A kés ott van a kezemben. Azelőtt vettem ki a fiókból, mielőtt bezárkóztam volna a fürdőszobába. Érdekes, hogy már azelőtt is gondoltam rá, mielőtt még tudatosult bennem a vágy. 

A vágy. Gyönyörű szó. Van benne valami szenvedély, valami lüktető erő. Olyan, mint a szív. 

Fájdalomra vágyok. Megérdemlem. Rossz ember vagyok. 

Utálom magam. 

Utálom, amikor nem elég mély a seb. 

Hát miért nem vérzik? 

Miért nem fáj? 

Tátongó mélység, sötétvörös szakadék, izzó forróság. 

Nem kapok levegőt, fulladok, a könnyeim és a vér összekeveredik, elmosódik minden előttem, de még mindig mozog a kezem. Heves vágások, a hűvös penge érintése, csend és zokogás. 

A halálra vágyok. Meg akarok halni. Meg akarom ölni magam. 

Vér. Vér. Vér. 

Már rég le kellett volna ugranom valahonnan. 

Oh, igen. Már rég meg kellett volna tennem. 

Már rég meg kellett volna tennem. 

Megteszem. 

Megteszem, anya.

Ígérem. 

Üdv: Kriszti