Illúzióromboló

Sziasztok! Már írtam nektek Irene Adler, ez persze csak álnév, Sherlock, Lupin és én-sorozatáról. Most, hogy sikerült kiolvasnom a negyedik részt, úgy döntöttem megint leülök a gép elé, hogy még egy kicsit dicsérjem az írót, no meg magát a könyvet is. Egyébként úgy tűnik elég szerencsétlen vagyok, ami a kölcsönzéseket illeti, ugyanis megint sikerült kihagynom egy részt...

Sziasztok! Nagy Testvér figyel téged Mostanában sehogy sem sikerült értelmes bejegyzéseket írnom, elnézést kérek érte. A legutóbbi könyvek, amikről úgy döntöttem, hogy érdemes hosszabban írni, valahogy ambivalens érzéseket hagytak bennem, ami részben jó, részben meg kellemetlen. (Na, ugye? Én megmondtam.) A mostani ajánlómat borzasztó nehéz megírnom, mert még mindig olyan erős érzelmi sokkban vagyok, hogy szinte alig létezem. Ez a könyv pofán vágott, de úgy, hogy nem tudom, hogyan álljak talpra. 

Sziasztok! Az előző bejegyzésemben sikerült megfogalmaznom egy olyan véleményt, ami tulajdonképpen nem is létezik, mivelhogy annyira meghatározatlan. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni cím könyvről mondtam jót és rosszat is, de mindvégig megmaradtam a semlegesség támadható, de többnyire biztonságos szakaszán, mert egyszerűen képtelen voltam megragadni a könyv lényegét. Valahogy így vagyok a Mindennel is, csak itt tudatosan törekszem arra, hogy sem egyik, sem pedig a másik irányba ne menjek el, ugyanis egyszerűen... egyszerűen tanácstalan vagyok. Lentebb kifejtem, miért is. 

Sziasztok! A következő könyvvel már régebben is találkoztam, de sokáig elég erősen kételkedtem abban, hogy én ezt el szeretném olvasni. Részben azért, mert elég bugyuta címe van, részben pedig azért, mert a fülszövegből egyértelműen kiderül, hogy egy leukémiás lányról szól. Bármennyire is ellentmondok önmagamnak meg az összes eddig elhangzott kritikámnak, de nagyon utálom, ha valaminek rossz vége van. Tulajdonképpen mindent utálok, ami a halállal kapcsolatos, elsősorban azért, mert marhára félek tőle. Például a Csillagainkban a hibát sem vettem még csak a kezembe sem, mert paráztam attól, hogy mi fog történni benne... Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni szerencsére nem ennyire túldramatizált könyv, aminek örültem is, meg nem is. Hogy miért? Olvasd tovább, és megtudod!

Sziasztok! Ha már olyan nagy lelkesedéssel emlegettem egy előző posztomban, pontosabban a Hűvösvölgyi suliról szóló szösszenetemben, gondoltam most, hogy egy kis időm akadt, írok nektek pár szót a D.A.C.-ról. Ezt a "pár szót" illene komolyan vennetek, ugyanis a bejegyzés legnagyobb részében nem magáról a könyvről, hanem inkább a benne felmerülő problémákról, és elsősorban a legszaftosabb, legkényesebb témáról: a szexről. (Döbbent kiáltások és felháborodott pillantások mindenütt, na meg az alapvető kérdés: Hogy merészeled te is kijátszani ezt a kártyát?) Ha magatokhoz tértetek, szerintem haladjunk is tovább, még akkor is, ha sokkal kevesebb ideig fogok rizsázni, mint amennyit feltételeztek. Tehát következzék a SPOILEREKTŐL HEMZSEGŐ, kissé savanyú, de azért nem teljesen hasznavehetetlen kritika:

Sziasztok! Előre is elnézést kérek azért, hogy ennyire keveset foglalkozom most ezzel a könyvvel, de jelenleg egy kicsit szorult helyzetben vagyok, ami az időt illeti. Nincs túl sok lehetőségem arra, hogy úgy írjak erről a könyvről, ahogy az megérdemli, de megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy ti is átérezzétek azt a hangulatot, amit a könyv magából áraszt, és hogy ti is olvassátok, ugyanis szerintem ez egy fantasztikusan sikerült mű lett, de erről majd később.

Sziasztok! El sem tudom mondani, mennyire megörültem annak, hogy végre egy olyan sorozatról írhatok, aminek az első részét olvastam... aztán kiderült, hogy ez már a második kötet, szóval a kedvem gyorsan elszállt. Mondhatom, hogy kétes érzésekkel fogadtam a történetet, hiszen a Holmes adaptációk általában katasztrofálisra sikeredtek (cáfolja ezt az, hogy már több ízben is dicsértem meg egy-két feldolgozást... na meg ugye, a Sherlock) . Ez a könyv inkább vegyes érzelmeket keltett bennem, de ezt szeretném bővebben is kifejteni. (Ja, és Adlockosok figyelem!)

Sziasztok! Nemrégiben két nagy sikerű ifjúsági könyvet is volt szerencsém elolvasni. Mindkettő egy sorozat része, és nem is az első. Az egyik a D.A.C. volt, aminek immáron a 3. kötetét vettem kézbe, a másik pedig a Hűvösvölgyi suli, amiből az utolsó előtti részt olvastam el. Nyugodjatok meg, ezeknek mind ismerem az előzményét (oké, a D.A.C. 2-t nem bírtam végigolvasni, de erről majd később.) , de azokat még a blog megnyitása előtt olvastam, ezért úgy döntöttem, hogy írok egy hosszabb, átfogóbb bejegyzést a sorozatról, és a 6. részről majd csak a poszt második felében hallhattok. Ezen terveim miatt is szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy ezentúl a bejegyzés komoly SPOILEREKET fog tartalmazni, tehát mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Sziasztok! Most, hogy már a küszöbön a Sherlock 4. évadának premierje, úgy gondoltam, a különkiadásról egy tényleg nagyon rövid és haszontalan poszttal érkezem. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon tetszett A förtelmes menyasszony, bár azt meg kell hagyni, hogy sok hatásvadász rész került bele. A dialógusok és a viccek többsége csupán a fanoknak szólt, ennek ellenére azonban én rettenetesen élveztem. Tetszett a hangulat és a történet is, igaz, egy kicsit kuszának éreztem a felépítése miatt. A színészek továbbra is remekül hozták a karakterüket, és hát, mindenki benne volt a részben, akire mindannyian vártunk: Mycroft, Lestrade, Mrs. Hudson, Molly, Mary, ... Most ráhangolódás gyanánt rengeteg képet hoztam. 

Sziasztok! Megint egy gyerekkönyvvel érkeztem, ami már megint túlmutat önmagán. Kicsit szomorúnak tartom, hogy a kisebbeknek íródott könyvek többsége sokkal őszintébb, nyíltabb és igen, jobb is, mint amilyeneket a felnőtteknek szánnak. Csak én vettem észre az ilyen könyvekben mindig van valami keserű? Valami fanyar mellékzönge, ami megbújik a háttérben, és csak az értő olvasók fedezhetik fel?  Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ezért utálok és imádok egyszerre gyerekkönyveket olvasni. 

Sziasztok! A blogon talán nem észrevehető, de egyébként egy nagyon pontos és precíz ember vagyok, aki már attól is kész van, hogy elalszik, miközben jóval félórával előbb beér a suliba, mint mások. Na ja, ez vagyok én. Tényleg sajnálom, hogy ennyit késtem, de valahogy minden más belefért az időmbe, csak ez a szegény, jelentéktelen posztocska nem. Viszont, elkezdett üzemelni a blog facebook oldala, ahol kissé szabadabb stílusban fogok írni, és valószínűleg jóval többször, mint ide. Ha kíváncsiak vagytok a mindennapos agymenéseimre, nézzetek körül, lájkoljatok, kommenteljetek, hogy a frissülő bejegyzésekről  ITT  is értesülhessetek. 

Sziasztok! A 2016-os, magam eszkábálta könyvkihíváson sikeresen elbuktam, de azért nem szomorkodom, hanem helyette belevágok még egybe, amit mindenki más tavaly csinált. Na, most mondjátok, hogy én konformista vagyok! Köszönöm, köszönöm. Remélem, ezúttal jobban fog sikerülni, mert ezúttal tényleg csak 52 könyvet kell a szempontok szerint elolvasni. 

Sziasztok! Jelenet a Híd Terabithia földjére c. filmből Ismételten egy könyvajánlóval érkeztem. Erről a könyvről még életemben nem hallottam, és még a filmet sem láttam soha, így azt sem tudhattam, mi vár rám. Egy szép napon, amikor éppen közösségi szolgálaton voltam a könyvtárban, egy srác lépett be az ajtón, és kipakolt vagy tíz könyvet. Köztünk szólva elég tudálékosnak tűnt, és úgy látszott, nagyon büszke arra, hogy ennyi mindent el tudott olvasni egy hónap alatt. Lényeg a lényeg, hogy ez a darab is ott hevert valahol a tekintélyes kupacban (oké, gyerekkönyvekről beszélünk, szóval annyira nem volt tekintélyes) . A könyvtárosnéni, ahogy szokása, megkérdezte a fiút, hogy melyik könyv tetszett neki. A tapasztaltabb olvasóktól mindig tanácsot kér, főleg ha olyan könyvekről van szó, amiket ő maga nem ismer. Tehát szóba jött ez a kötet is, mire megkérdezte tőlem, hogy esetleg én olvastam-e. Töredelmesen bevallottam, hogy még nem, ő pedig azt mondta, kár, mert szerinte tetszene ne...

Sziasztok! Senki ne lepődjön meg azon, hogy bejelentem, a  Sherlock  és a  My mad fat diary  után ismét egy angol sorozatot néztem meg. Kezdem úgy érezni, hogy a különböző nemzetekről szóló modern sztereotípiák alátámaszthatóak, bár ez durva általánosítás, hiszen csak egy dolgot tudok biztosan; az angolok remek sorozatokat gyártanak. Lássuk hát, mi a helyzet a Csengetett, Mylord? - dal.