Illúzióromboló

Sziasztok! Elég ritkán engedek betekintést a valódi írásaimba, bár egy-két bejegyzés erejéig azért hajlandó voltam vállalni magamat. Az elmúlt hónapokban semmiféle sajátos jellegű írást nem mutattam be, ennek oka pedig az volt, hogy nem is igazán írtam olyat, amit könnyen és szívesen megosztanék veletek. Nem igazán írok novellákat, verseket, szösszeneteket, ráadásul jelenleg egy regény-kezdeményen dolgozom gőzerővel, azt viszont nem szeretném megmutatni nektek.  A következő, enyhén depresszív történetem tulajdonképpen  műfajilag besorolhatatlan. Legalábbis magyar fakt ide vagy oda, nekem fogalmam sincs arról, hogy ez mégis mi akar lenni. Nevezzük egyperces lélektaninak. Az úgy kábé körülhatárolja.  A hátteréről annyit mondanék, hogy részint önéletrajzi ihletésű. Egy elég kellemetlen éjszaka jutott eszembe, mondhatni ezernyi apró kudarc után. Remélem, hogy elég érthető és realisztikus voltam, mikor megfogalmaztam a gondolataimat, illetve, hogy nem estem át a l...

Sziasztok! Úgy gondolom, ha már előszeretettel hangoztatom azt, hogy Agatha Christie rajongó vagyok, elengedhetetlen, hogy ismerjem az írónő kevésbé népszerű, más műfajban írt könyveit is. Erre gondolván vettem meg a Távol telt tőled tavaszom című lélektani regényt is, amelyet álnéven írt Mary Westmacott álnéven. Röviden csak annyit mondhatok, hogy Agatha Christie valami egészen elképesztő és egyedi módon építette fel a történetét és vázolta fel a karaktere lélekrajzát is. 

Sziasztok! Nehéz szülés volt, ez előre kell bocsátanom. Körülbelül egy hét kellett ahhoz, hogy elolvassam ezt a könyvet, pedig nem is olyan hosszú. Ahogy a Rejtő-könyvet, ezt is egy szövegértési versenyre olvastam el, és... az érzéseim nagyon vegyesek. Lentebb olvashatjátok, hogy pontosan miért.

Sziasztok! Hogy szeretem-e Rejtőt? Nem tudom, eddig még egy könyvét sem olvastam. Fogalmam sincs, hogy ez műveletlenségnek számít-e, de tény, hogy eddig még nem akadt a kezembe egy sem a művei közül. A mostani darabot egy irodalmi verseny miatt olvastam el, méghozzá pdf-ben, szóval mire a végére értem a szemem majd' kiégett (az ebookom elromlott...), tehát kétségeim bizony voltak. Hogy ezek mennyire bizonyultak jogosnak, azt lejjebb elmondom.

Sziasztok! A When It Rains című könyvet nem tudom elmondani, hogy mennyi ideje el akarom olvasni. Már akkor, amikor először meghallottam a címét, felkeltette az érdeklődésemet, és bizony akadtak gyengébb pillanataim is, amikor majdnem magammal vittem a pénztárig, hogy aztán hazavigyem. Persze hallottam róla egyet s mást, de annyira nem törődtem a kritikákkal. Egy napon aztán egy jó barátom megkérdezte, hogy olvastam-e. Amikor meghallotta a válaszomat, azt mondta, nagy kár, különben szidhatnánk együtt a könyvet. Nemsokára aztán kölcsönadta nekem, én pedig végigrágtam magam rajta. 

Sziasztok! Előrebocsátom, hogy ez egy nagyon rövid bejegyzés lesz, ugyanis a sorozatot már többé-kevésbé kiveséztem, főleg a későbbi részeket ugye, ezért nem sok mondanivalóm van, szóval tekintsétek ezt a bejegyzést csupán kiegészítésének. Megegyeztünk? 

Sziasztok! Nemrég indult egy újabb blogger projekt, melynek során a résztvevők leírhatják, ebben a hónapban ki volt a kedvenc bloggerük avagy videósuk, ezzel is ajánlva egymást az olvasóknak. Ez nemcsak azért jó, mert népszerűsítjük egymás blogjait, hanem azért is, mert ezáltal visszajelzést adhatunk az általunk olvasottaknak. Remélem, hogy nem évül el ez a "játék", mert nagyon hasznosnak és ötletesnek találom. 

Sziasztok! Régen feltűnt már nekem ez a könyv, de sokáig nem igazán mertem megközelíteni. A helyzet az, hogy amint elolvastam a fülszöveget, úgy dobtam el magamtól a könyvet, mintha valami fertőző vírust kaphatnék el tőle. Imádom a lélektani regényeket, azt, amikor valakinek az elméjét boncolgatják bizonyos szituációkban. Szeretem a szélsőséges helyzeteket, a mindennapi problémákról szóló könyveket is. Az a téma, viszont személyes okokból kifolyólag, amit ez az alkotás is érint, engem mindig taccsra vág. Egy olyan időszakomban, amikor éppen elég magabiztosnak és erősnek éreztem magam ahhoz, hogy szembesüljek a csúf igazsággal, kikölcsönöztem a könyvtárból a 7 napot, és igen, elolvastam. Nehezen tudom összeszedni a gondolataimat, de azért megpróbálom, hátha kisül belőle valami jópofa kritika...

Sziasztok! Végül is csak három napot késtem a bejegyzéssel! Mi az ahhoz az időhöz képest, amennyit késhettem volna! Ugye? Nem is húzom tovább az időt, kezdjük!